Kelet-Németországban, az egykori NDK-ban az 1989. év végét a berlini fal ledöntése teszi emlékezetessé. Azonban már ugyanennek az esztendőnek az elején megszaporodtak azok a kulturálisként jegyzett események, amelyek ezt a történelmi változást ‘az első német munkás-paraszt államban’ megalapozták, s amelyek végső soron Németország újraegyesítéséhez elvezettek. Külön említésre méltó, hogy a Harz-hegység keleti oldalának legismertebb színháza ehhez magyar darabot választott segítségül. A bemutatóról cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori berlini tudósítója újságjának 1989. május 3-i számában tájékoztatta a legnagyobb példányszámú hazai napilap olvasóit. (A nyitó képhez: polgárainak köszönhetően jóformán az utolsó pillanatokban mentették meg és igyekeztek régi, sok száz esztendős pompájában újjáépíteni a súlyos háborús károkat szenvedett szász-anhalti várost.)

A 175 éves halberstadti Volkstheater (Népszínház) igazgató-főrendezője, Hans- Hermann Krug azzal fogadott, hogy ő egy „Ungarn-Fan”, vagyis Magyarország-barát. Ilyen irányú szimpátiáját kétségkívül az általa vezetett intézmény műsora is tükrözi: ebben a nem egészen ötvenezres kisvárosban, a Harz hegység kapujában, sok magyar zenés darabot adtak már elő a La Mancha lovagjától A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című játékig. A mostani évad sem volt híján hasonló eseményeknek – itt tartották meg A Krónikásnak, Kemény Gábor, Kocsák Tibor és Miklós Tibor rockoperájának NDK-beli bemutatóját.

A mű – jóllehet a szövegíró és a zeneszerző magyar – voltaképpen hazatért. Alapjául ugyanis Stefan Heymnek, a német és az NDK-irodalom sokat vitatott, de minden kétséget kizáróan egyik kiemelkedően rangos személyiségének regénye, a Dávid király krónikása szolgált. A 76 esztendős író, mint megannyi más munkájában, itt is szenvedélyesen kutatja az emberi, s főleg az írástudói – a krónikási – felelősség mélységeit, azt, hogy meddig lehet elmenni az állam – a hatalom – szolgálatában, hol van az a pont, ahol tudni kell megálljt parancsolni a tollnak – akár az élet árán is…

A Budai Parkszínpadon 1984-ben először bemutatott rockoperát annak idején megnézte Günter Trausch, a halberstadtiak dramaturgja – szintén „Ungarn-Fan” –, s hazatérve lelkesülten ajánlotta saját színházának. A budapesti illetékesekkel sikerült a feltételekről gyorsan megállapodni, sőt a szöveg német változatát is megkapták. Ennek a zenéhez alakítása, a színpadi megjelenítése, előkészítése mintegy két esztendeig tartott, ezután kerülhetett sor – az idén február 3-án – a premierre.

Hogy a Dávid király krónikása című mű mondanivalója szempontjából az ókori miliő mennyire lényegtelen, ezt mindennél ékesebben tükrözik a halberstadtiak színpadképei és jelmezei. A díszletek – Franz Hofmannt dicsérik – megdöbbentő erővel domborítják ki azt a szerzői és rendezői szándékot, hogy a szóban forgó történet helytől és időtől független, általános emberi konfliktust tükröz. A színpad felett óriási ezüstpajzson Dávid és Salamon profilja látható, a pajzsot két oldalt zászlók koszorúja ékesíti – a látvány a négy évtizeddel ezelőtti Lenin–Sztálin-ábrázolásokat idézi. A játékteret két oldalt magas kőfalak zárják, durva felületükkel akár a koncentrációs táborokra emlékeztethetnének, de a rájuk erősített modern higanygőzlámpák máig hozzák előre a falak tövében elhangzó gondolatokat. Ráadásul a legváratlanabb pillanatokban egy-egy kőlap félre mozdul, mögüle tv-képernyők tűnnek fel. Ezeken ugyanazt a jelenetet látjuk, mint ami a színpadon zajlik – egyértelmű az utalás a rejtett, de mindenütt jelen lévő kamerákra, amelyekkel a hatalom a legintimebb magánszférákba is betekint, hiszen zavartalanul megteheti…

A díszletekhez hasonló a jelmezek (Edda Naumann-Colditz munkái) sem kötődnek a három évezreddel ezelőtti időkhöz. A katonák egyenruhája, felszerelése, a vezénylő tábornok kitüntetésgyűjteménye, és ehhez járuló pöffeszkedése korunk valamennyi diktatúrájában hiteles lenne. A Salamont játszó Jörg Schörner, a színház kitűnő tenoristája úgy él szerepében, mint hal a vízben; játékának hangsúlyt ad öltözéke: sötét, elegáns ünnepi öltöny, villogó fémkeretes szemüveg, a köpenyét lazán összefogó aranylánc, homlokán decens aranypánt, éppen csak a jogar hiányzik a kezéből, hogy tökéletes illúzióját keltse korunk egyik-másik „felvilágosult” despotájának.

A színpadképek és a jelmezek „időtlensége” tulajdonképpen a világhírűvé vált szovjet-grúz film, a Vezeklés magasságaiba emeli a halberstadti produkciót. Csakúgy, mint az említett filmben, a darabban is egyértelmű a cél: bemutatni azt, hogy az emberiség ellen elkövethető bűnök nem egyik vagy másik kornak a jellegzetességei, s így az ellenük szükséges fellépés sem korlátozható a történelem valamelyik szakaszára. Az, hogy a Volkstheater alkotógárdája ezt a gondolatot tartotta elsősorban kiemelésre méltónak, s főleg, ahogy ezt a már említett színpadi eszközökkel meg is tette, azért is különösen elismerésre méltó, mert a színpadi kifejezési mód saját szellemi termékük, az említett Vezeklést nem láthatták az NDK mozijaiban.

A bemutatóra eljött a darab alapjául szolgáló könyv szerzője, Stefan Heym is. (Az NDK irodalmának „nehéz embere” annak idején Hitler elől emigrálni kényszerült, majd az amerikai hadsereg tisztjeként részt vett a német fasizmus elleni harcban. Később, a koreai háború idején visszaadta kitüntetéseit, s előbb Prágába költözött, végül az NDK-ba települt. Munkásságával nem mindig nyerte el az itteni hivatalos körök rokonszenvét, de ezt Heym nem tartotta elégséges oknak ahhoz, hogy álláspontján változtasson.) A premier után a Radio DDR-nek adott interjúban az író elismeréssel szólt a halberstadti produkcióról, s egyúttal újfent meleg szavakkal méltatta magát a rockoperát, vagyis a magyar alkotók teljesítményét is. (Heym részt vett „A Krónikás” budapesti színrevitelének előkészítésében is.) Az ősz mester nemcsak a jelen eredményeit értékelte, de a színházi lap tudósítójának összefoglalta a jövővel kapcsolatos gondolatait is: 

„Engem különösen izgat, hogy mi lesz a sorsa annak az új fejlődésnek, amelyet a világnak ebben az általunk lakott részében most átélünk, ami bennünket valamennyiünket érdekel, s ami igen sokat jelent majd életünk további alakulása szempontjából a közeli és a távoli jövőben egyaránt.”

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)