Tiszteljük meg a szerzőt, M. Lengyel László kollégánkat, és ne rövidítsük meg írását azzal, hogy „kifelejtjük” kommentárjának alcímeit: „Kína kivár és dörzsöli a markát * Az Ukrajna elleni orosz agresszió a világrendet fenyegeti” (A nyitó kép forrása: rtl.de.)

November 15-én volt 630. napja, hogy Oroszország megindította az Ukrajna elleni agressziót. Ezt az angolszász szolgálatok és politikusok előre „bejelentették” ugyan, de vagy két éven át kiáltották a farkast. A pontos időpontot senki sem látta/jósolhatta meg előre. Az okokat viszont lehetett tudni, de értékelésük nem volt egységes. Mára kiderült, hogy a háború nem érte el, és aligha érheti el valaha is az orosz oldalon meghatározott célját. Kialakult egy katonai patthelyzet, és ez behatárolja a politikai megoldás esélyeit. Egyelőre (éves távlatban) folytatódnak az intenzív harci cselekmények, hogy utána mi lesz, az ugyanannyira bizonytalan, mint a vihart megelőző csend volt.

Ez itt fentebb a térséget jól ismerő újságíró (a műfaj szabályain talán még belüli, de mindenképpen saját) összefoglalója arról a tudományos igényű, rendkívül színvonalas előadásról, ami a Magyar Tudományos Akadémia Tudományünnep+ elnevezésű rendezvénysorozatába illeszkedett, főszerepben Kaiser Ferenccel, az NKE docensével, a kérdéskör elmélyült és talán leghitelesebb szakértőjével. Magán az eseményen ugyan harmincnál kevesebben voltak jelen – és ez is jelent valamit, de arról majd később –, a mondandó, a tartalom ettől még odaadó figyelmet érdemel.

Oroszország, az utolsó – többé-kevésbé még egyben maradt – gyarmatbirodalom mindig is a terület méretét fetisizálta. A magoroszszág, a birodalmi nemzet, már csak a sajátos földrajzi és éghajlati, illetve népességeloszlási viszonyai okán is csak területben, a birtokolt föld mérteiben tudott gondolkodni. Azóta, hogy Rettegett Iván kiverte Kazányból a tatárokat, hogy a Romanovok ablakot nyitottak a Balti-tengeren Európára majd birtokba vették a Fekete-tenger északi partját és a Krímet, elindultak a Kaukázus, Szibéria, később Közép-Ázsia felé. Az igazi, a világtengerekre csak orosz kézben levő kijáratot a „meleg tengerekre” sohasem szerezték meg ugyan, de az lett a tapasztalatuk, hogy Oroszországot, ha valahonnan, akkor Nyugatról fenyegetheti veszély. Német (lovagrend), svéd, litván, lengyel, francia, megint német (akkor már állammá formálva) veszély. Hogy a japánokat nem értették meg, hogy az Egyesült Államokat az alaszkai szerződés pacifikálta, hogy Kína egyszer fel is emelkedhet – vagyis Kelet is van a világon – az annyira nem számított.

A nyugati „biztonsági zóna valaha magában foglalta Finnországot, a mai balti köztársaságokat, Lengyelország jó részét, de Bulgária, a szerb–montenegrói Balkán már legfeljebb lélekben, az „orosz kancsuka összeterelte szláv testvériség” keretében volt távoli, geopolitikai szempontból nem kihasználható bástya. Isztambul és vele a Boszporusz meg a Dardanellák sohasem került (orosz szempontból a Nyugat fondorkodásai miatt nem kerülhetett) orosz kézbe.

Ha Ukrajnát, a nyugatosodó, értékeire ébredt és érdekeit felismerő Ukrajnát Moszkva nem engedhette el, számba kellett vennie az eszközeit.

Az ukrán gazdasági függést maga engedte el, sőt, számolta fel 2014-ben, a Krím elfoglalása nyomán, arra számítva, hogy ez padlóra küldi az Ukrajnát. Csakhogy a Nyugat pillanatok alatt kitöltötte az űrt, „rárepült” az ukrán piacra és megtalálta az együttműködésnek azokat a formáit és a befektetéseknek azoknak a területeit, amelyek Ukrajnát még inkább hozzá kötötték. A kulturális, elsősorban oktatási és tudományos kínálat területén már akkor előnyben volt a Nyugat. Nemcsak az ukrán, de az orosz elit gyerekei is a nyugati egyetemeket választották. A nyelvi, identitásbeli számítások tévesek voltak: az ukrajnai orosz kisebbség, attól, hogy orosz anyanyelvű volt, politikai értelemben nem feltétlenül azonosította magát Oroszországgal. Maradt a katonai megoldás, orosz szempontból és az orosz logika szerint utolsó lépésként.

A számításba hiba csúszott, az ukrán védelem és elszántság erősebbnek bizonyult a vártnál, Kijev elfoglalásáról, a hatalom leváltásáról és átállításáról hamar le kellett mondani, igazi véres, az orosz oldalnak is erősen érzékeny veszteségeket okozó háborúba bonyolódott Moszkva. Az atomütőerő jelentette globális fenyegetést leszámítva megdőlt az orosz haderő legyőzhetetlenségére, sebezhetetlenségére vonatkozó elmélet is.

A helyzet persze nem ilyen rózsás. Tetemes az ukrán lakosságvesztés. Minden nyugati segítség, fegyverszállítás, műszaki és minőségi fölény ellenére a veszteségek érzékenyek, az ukrán társadalom kifáradóban van, a hősiesség és hazafiság pszichológiai határai már mutatkoznak. A fronton pedig kialakult egy állóháború, harcászati patthelyzet, amelynek során mind a két fél gyorsan és hatékonyan tanul, de a megoldás nem körvonalazódik. Az oroszok arra kényszerültek, amiben a legerősebbek: védekezni. A támadók ma az első hullámban elfoglalt területek megvédésében sikeresek, az ukrán oldal pedig hatalmas áldozatok árán sem tud áttörést elérni. Moszkva úgy gondolja, hogy az eredetileg kitűzött céljait nem érte el, Kijev pedig most aligha gondolhat a „teljes felszabadítására”. A konfliktus katonailag megáll, politikailag pedig hűlni fog, majd befagy. Hogy ebből mi lesz a kiút, az a legnagyobb kérdés, és erre nincs válasz: sem Keleten, sem Nyugaton.

A rengeteg számmal, konkrétummal, térképpel és adattal alátámasztott állításoknak nagyjából ez a lényege. De Kaiser Ferenc előadásának volt egy leágazása, ami talán igazolja a megcsappant érdeklődést is. Gáza, a tágabb Közel-Kelet elvitte a fókuszt az orosz agresszióról, pedig az közelről érinti a Baltikumot, Lengyelországot, Romániát, az EU-t és a NATO-t is (és erről szintén nagyon részletesen adatolt tudást kaphatott a közönség). Ellenben ez „magasról nézvést” mégiscsak egy helyi konfliktus, míg a Közel-Kelet globális politikai és stratégiai térség. Gondoljunk csak a Hormuzi-szorosra,  ahol az iráni Bandar-Abbász alatt naponta tucatnál több, cseppfolyós gázt szállító óriástanker fordul meg. Ahol egynek a megsemmisítése a hirosimait sokszorosan meghaladó (és még csak nem is nukleáris) pusztítással járna. A világ kőolaj- és gázexportjának harmada-negyede ezen az útvonalon zajlik. Az van ott veszélyben, amire Európa ma olyan büszke: az orosz energiafüggésről való leválás.

Van még egy fék. A Nyugatnak nem érdeke Oroszország végletes megalázása, az ország szétverése. Nem csak a bizonytalan politikai következmények és nem csupán az atomfenyegetés miatt, és főként nem azért, mert Moszkva a kommunikációs háborúban (mint egyébként a palesztin oldal is) sikeresebb, mint a fronton. Egyszerűen azért, mert utána is kellene, kell valamit kezdeni az orosz birodalommal.

Kína közben dörzsöli a markát (miközben kapott figyelmeztető jelzéseket Tajvant illetően). Az Egyesült Államok a két konfliktus miatt nem tud a számára ma legfontosabb Csendes-óceáni térségre koncentrálni. Ma nem ő a fő ellenség, miközben maga alá gyűrheti Oroszországot, begyűjtve annak haditechnológiáját, távlatilag bizonyos keleti területeit is. A világ ma nem biztonságosabb és kiszámíthatóbb, mint akkor volt, amikor egyesek már a „történelem végét” vizionálták. Az ideológiák, az értékrendek és az érdekek harcán túlmenően a fegyverek is készenlétben maradnak.