Egésznapos konferenciát szenteltek ma (november 24-én) történészek és újságírók részvételével a negyven évvel ezelőtt elhunyt Lévai Jenő életének és munkásságának. A budapesti ELTE Jogi Karán tartott rendezvényen méltatták a huszadik század krónikását, aki nemcsak kiváló hírlapíró volt, hanem számos, nagy példányszámban kiadott, olvasmányos könyv szerzőjeként is maradandót alkotott.
A tanácskozást köszöntő Kocsi Ilona, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnöke, hangsúlyozta: Lévai Jenő emlékét (1892–1983) nemcsak azért érdemes megőriznünk, mert az oknyomozó újságírás szinte felülmúlhatatlan óriása, hanem „a vészkorszak hiteles tudósítója, s egyben történész, a tényirodalom kiemelkedő alkotója. ÚJSÁGÍRÓ volt. Csupa nagybetűvel írva.” Tevékenységét kortársai elismerték, sokra tartották, de pályájának volt olyan szakasza is, amikor már nem dolgozhatott szabadon, a kor cenzúrája őt sem kímélte – fejtegette Kocsi Ilona.
Karsai László, a konferencia első előadója, azt a történelmi háttért vázolta föl, amely Lévai Jenő tevékenységét keretezte. Ismeretes, hogy közvetlenül a második világháború után az újságíró-történész először három holokauszt tematikájú könyvvel hívta föl magára a figyelmet. Tette ezt úgy, hogy még nem álltak rendelkezésére levéltári adatok, kutatható tanulmányok. Ezt a „trilógiáját” történészek máig alapműnek, alapvető forrásnak tekintik. Szorgalmára, íráskészségére jellemző, hogy az 1945 utáni években összesen tizenkét könyve jelent meg a vészkorszakról.
Az 1948-ban kiadott (tizenkettedik) átfogóbb, összegző kötetnek a Zsidósors Magyarországon címet adta. A külföld (angol, német és francia nyelven) ebből ismerhette a hazai zsidóság sorsát. A szerző és a holokauszt tematika az ötvenes években nem kívánatossá vált nálunk. (A Zsidósors Magyarországon csak tavaly, 74 év után jelent meg ismét az Európa Kiadó gondozásában, kibővített jegyzetanyaggal és Dési Jánosnak a szerzőről szóló tanulmányával.)
Az emlékkonferencia további előadói (mások mellett Sükösd Miklós, Gellért Ádám, Stark Tamás, Balázs Eszter és a többiek) fölidézték a sikeres újságíró tevékenységét a húszas évektől kezdve a második világháborúig.
Lévai Jenő elképesztő munkabírású „sajtómunkás” volt, számtalan tényfeltáró riport fűződik a nevéhez. Dolgozott az Est-lapoknál, a Pesti Hírlapnál, aztán tulajdonosa és főszerkesztője lett a Kis Újságnak, majd a Vasárnapi Híreknek. A kirekesztő zsidótörvények miatt végül a Képes Családi Lapokat szerkesztette.
Sohasem akart megmaradni csupán az események szimpla krónikásának, hanem „közembernek” is tartotta magát, a nyilvánosság adósának, aki köteles a visszásságok, korrupciós ügyek végére járni. Emiatt számos sajtóperbe keveredett, amelyek közül a legemlékezetesebb a vitája azzal az általa leleplezett Endre László gödöllői főszolgabíróval (még a húszas évek közepén), aki később dicstelen szerepet játszott a zsidók deportálásában, és akit háborús bűnösként 1946-ban kivégeztek.
Könyveit a nyolcvanas évektől ismét megjelentették. Ezek sorában a Raoul Wallenberg életéről vagy a pesti gettó történetéről szóló kötetek éppúgy emlékezetesek, mint Lévai második világháborús naplója, amikor bujkálnia kellett. Elsősorban éppen Endre László elől, aki őt a nyilasok kezére akarta adni.
A konferencia előadásait hallgatva e sorok írójában is felötlöttek a MÚOSZ elnökének töprengései. Köszöntőjében Kocsi Ilona feltett néhány „szónoki kérdést”. Azt vetette föl, hogy „vajon milyen újságíró lenne a mai korban Lévai Jenő? Mit kezdene a nagyipari módon gyártott hamis hírekkel, a gátlás nélküli karaktergyilkosokkal, az újságíróknak látszó propagandistákkal?”
Azt gondolom, Lévai Jenő ma is a legbátrabbak közé tartozna. Tényfeltáró, leleplező riportokat írna. Nem tűrné el, hogy titkosítják a közérdekű adatokat. Perelne, tiltakoznék az ellen, ha nem engedik be a „nyilvános” sajtótájékoztatókra.Hol vagy, Lévai Jenő? Hiányzol…
