1990 legelején interjút készített a Népszabadság munkatársa Király Károllyal, a bukaresti Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnökével, aki valaha az egyik legmagasabb rangú magyar nemzetiségű közszereplő volt Romániában. A hetvenes években azonban kegyvesztett lett, miután egy külföldre juttatott levelében feltárta az erdélyi magyarság egyre romló helyzetét. A Ceausescu-éra alatt előbb minden fontos tisztségétől megfosztották, később még az életére is törtek. Az 1989. decemberi forradalom által ismét fontos közfunkcióba emelt politikus gyógykezelésre érkezett Magyarországra, de már a repülőtéren adott exkluzív interjújában jelezte, hogy ennél magasabbak a saját magával – és országával – szemben támasztott elvárásai. A cikkünk szerzőjével folytatott ferihegyi beszélgetést a legnagyobb példányszámú hazai napilap 1990. január 10-én közölte. (A nyitó képről: Király Károly Kisbaconban; a felvétel 1969-ben készült; forrás: Hargita Népe.)

– Mikor járt utoljára Magyarországon, és milyen céllal érkezett Budapestre?

– Magyarországon 1977-ben jártam utoljára, magánemberként, csereüdülésen a Balatonon. A kisipari szövetkezetek egyik csoportjának voltam a vezetője. Ez volt az utolsó alkalom, 13 éve, de megvallom, én azelőtt is kevésszer jártam itt, tulajdonképpen nem ismerem jól az országot, hiszen a Balatonon és Budapesten kívül jószerint semmit sem láttam. Ami a mostani utamat illeti, ennek célja nem látogatás, hanem orvosi kezelés. Sajnos, beteg vagyok. Idegzsába kínoz két hónapja, s muszáj kikezelni, gyorsan és hatékonyan. Hatékonyan azért, mert rengeteg gyógyszert szedek, ami csak több bajt okozhat, és gyorsan azért, mert vár odahaza a munka. Rengeteg a tennivaló a forradalom után, mind Bukarestben, mind Marosvásárhelyen. S én feltétlenül részt akarok venni ebben a kemény csatában, az ország talpra állításában, a forradalom győzelemre vitelében.

– Mi az ön feladatköre a Nemzeti Megmentési Front Tanácsában?

– Az alelnöki funkció ellátása mellett én vezetem a front keretén belül működő Nemzetiségi Komissziót, vagyis azt a munkacsoportot, amelyik a nemzetiségek kérdésével foglalkozik. Ama bizonyos állásfoglalást azonban, ami a múlt pénteken jelent meg a romániai nemzetiségek jogairól, elsősorban Domokos Gézáék dolgozták ki. Én akkor vidéken: Marosvásárhelyen és a Székelyföldön jártam, így a munka javát ők végezték el. Azután természetesen a hozzájárulásomat adtam és adtuk valamennyien a Tanácsból, így jött létre ez az állásfoglalás, amelyet szerintem az egész ország lakossága nagyon jól fogadott. Először történik meg ugyanis a kisebbségi helyzetben lévő romániai állampolgárok, így a magyarok életében, hogy ilyen nyilatkozat, ilyen proklamáció született, amely magában foglalja kérelmeiket, kívánalmaikat, óhajaikat. Nagyon nagy a dokumentum jelentősége, s bár nem tökéletes, de felettébb ígéretes.

– Ön valaha Kovászna megyei első titkár volt, tehát a pártban működött. Jelenleg a Román Kommunista Párt szétesett. Milyen perspektívát lát ön az országban?

– Mindenekelőtt hadd mondjam meg, hogy magam pártonkívülinek tartom, tehát nem a Román Kommunista Párt tagjának, amiről rég lemondtam volna, ha bizonyos körülmények ezt megengedték volna. Jelenlegi alelnöki tisztségemmel nem is tartom összeegyeztethetőnek a más szervezethez, egyesüléshez való tartozást. Ami pedig a perspektívákat illeti, arra jelen pillanatban nagyon nehéz úgy válaszolni, hogy az a valóságnak megfeleljen. Szerintem a Román Kommunista Párt teljesen kompromittálta magát, és tudomásom szerint még egyelőre sehol senki nem szervezi újra. A jelen körülmények között ez nehéz is lenne, mert olyan nagy és általános az ellenszenv mindazzal kapcsolatban, ami Ceausescu nevével összefonódott. A baloldali eszméknek bizonyosan maradtak hívei, de a letisztuláshoz idő kell. Ugyanakkor tapasztalható, hogy a diktatúra évei után, a rettenetes elnyomás alól felszabadulva az embereket valami soha nem látott, eufórikus tettvágy hajtja.

Mindenki buzog, beszél, javaslatokat tesz és vitat meg, keresi, kutatja az új helyzetben alkalmazható új megoldásokat. Természetesen a Nemzeti Megmentés Frontja Tanácsának tagjai sem kivételek, mi is igyekszünk megtalálni a legalkalmasabb utat egy demokratikus kibontakozásra. Mégis a forradalom győzelme után öt nappal már bírálatokat vágtak a fejünkhöz: mi az, hogy még nincs semmi változás, hogyhogy nem száguldunk előre úgy, ahogyan szeretnénk?! Ekkor mondtam egy ilyen csoport tagjainak: de hiszen az Isten is hat nap alatt teremtette a világot, s talán az sem ártott volna, ha még vagy két hétig tovább tökéletesíti…

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)