Az örökifjú Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – néhány folytatásban olvasóink rendelkezésére bocsátja szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól. A 102 esztendős Tatár Imre írásait jó szívvel ajánljuk életkorától függetlenül mindenkinek. (A nyitó képen: épül a berlini fal; foto: Bundesregierung-Archiv.)
A nyugati németek, főleg a berliniek, érthető és mélységes felháborodással fogadták a fordulatot. Egy újság szalagcíme: „A Nyugat elárult bennünket!” Adenauer kancellárt és híveit azzal vádolták, hogy tizenkét éven át (1949-től, az NSZK megalakulásától) az egyesülés illúziójában ringatta a németeket, s most, íme, szertefoszlott a remény. Valójában a kancellár nem adta fel az igényt az egyesülésre, nem ismerte el a másik német államot, „szovjet megszállási övezetnek” tekintette. Elvileg. De ő is tudta, hogy az egyesülés belátható időn belül nem valósítható meg, csatlakoztatta országát, a nyugati németeket a NATO-hoz, s ezzel hosszú időre meghatározta helyüket Európában.
Ám az ilyen fordulat – mint a falépítés – amikor egy állam sorsáról döntenek, soha nem vegytiszta nagypolitika: az intézkedés érintette az NDK belső életét is. Amikor néhány héttel a fal létesítése után riportutamon megkérdeztem: miért volt erre szükség, nem világpolitikai érveket hallottam. Hivatalos vendéglátóim elvittek egy esztergályoshoz, aki eddig átjárt dolgozni a város nyugati felébe a Miendorf Askani nevű üzembe s most a keleti Különleges Műszerek Gyárában kapott munkát. Odaát 680 márka volt a bére, itt keleti pénzben ugyanennyi. De ott a fizetés negyven százalékát nyugati pénzben kapta, helyben átválthatta, egy a négy arányban (!), a keleti propaganda szerint „irreális, hamis kurzuson”. Tehát tényleges jövedelme csaknem másfélezer keleti pénz volt. Ugyanekkor – mondták nekem – élvezte a keleti szociális ellátás előnyeit: az olcsó lakbért, tüzelőt, alapvető élelmiszeri cikkeket. Ötvenezer ilyen „átjáró” volt a fal felhúzása előtt. A hivatalos érvelés szerint „sok kárt okozott” az ellenkező irányú áramlás is: állítólag sokan jöttek át a nyugati városrészből vásárolni, s egy százharmincezer lakosú város lakóinak elegendő vaj vándorolt át naponta Nyugat-Berlinbe – a szocialista rendszer szerint dotált áron.
Egy másik üzemi munkás arról panaszkodott, hogy mire este végeznek, felesége már nem kap megfelelő húst, vajat, mert a nyugatiak „az irracionális átváltási kurzusuknak köszönhetően” felvásárolják a készletet. Ezeknél a beszélgetéseknél mindig ott állt helyi kísérőm és az üzem párttitkára, nem tudhattam, mennyi az őszinteség a riportalanyok szavaiban, s mennyi a kötelező szöveg. Került viszont olyan munkás is, Erich Kempe nevezetű, aki szemmel láthatóan „nem feküdt le” a párttitkárnak. Szemére hányták ugyanis, hogy átjárt és „segítette őket a háború előkészítésében”. Mire Kempe így válaszolt:
„Nem akarnak ott se háborút, nem hiszem, hogy akár Nyugat-Németország, akár Amerika, akár a Szovjetunió háborút kezdene”. Tovább idézem: „Sajnos, a német nem érzi jól magát derékszíj nélkül”. A párttitkár: „Egyáltalán nem mindegy, hogy nácin van-e a derékszíj, vagy a néphadsereg katonáján”. Kempe vállat vont – írtam –, egyelőre nem győzték meg.
Megkérdeztem egy viszonylag tárgyilagos ismerősömet, hasonlítsa össze a két német állam életszínvonalát. Azt válaszolta, hogy a kis keresetűek keleten biztonságosabban élnek (még mindig 1961-et írunk!), minél magasabb életszínvonalú réteget vizsgálunk, annál nagyobb a különbség a túloldal javára. A nyugatnémet gazdasági csoda akkor tartott az elején, Nyugat-Berlin nagy ütemben fejlődött, vonzotta a képzett munkaerőt. Sok szakember ment át az évek során.
„Elősegítette ezt az átözönlést – idéztem informátoromat –, hogy a jobb keresetűek, tehát a szakemberek számára a nyugatnémet gazdaság ma még magasabb életszínvonalat tud biztosítani, mint a keleti. Így fordult elő időnként, hogy fiatalemberek az NDK-ban kitanulták a szakmát, igénybe vették az olcsó tanulási lehetőséget, aztán átmentek nyugatra” – mondta informátorom. (Ez az érv egyébként később, a szabad munkaerő-mozgásról szóló kelet–nyugati vitákban majd ismét előbukkan.)
A fenti szemrehányás illusztrálására azt is elmondták Kelet-Berlinben, hogy a Springer lapkiadó a nyáron hatalmas nyomdaüzemet kezdett építeni Nyugat-Berlinben, és titokban megállapodott a keleti Berliner Verlag jó néhány nyomdászával: ha elkészül, átjönnek dolgozni.
Így jött létre ez a városcsonkítás. S akkor még nem is tudtuk, hogy ezen a záróvonalon az NDK határőrei – világ-felháborodást keltve – Nyugatra szökni szándékozókat fognak agyonlőni.
Kérdezgetéseim mérlege? Az NDK hivatalosai azt hajtogatták, hogy a spekuláló vásárlók és „az imperialista ügynökök és kémek” átszivárgását akadályozták meg a „békefal” létesítésével. Valójában – és ez volt a nyugati vélemények summázása is – az NDK saját embereinek átszökése elé emeltek gátat, a Szovjetunió hatalmi zónájának utolsó vonalát húzták meg vele. Bár, feltételezem, a gazdasági-ellátási megfontolásoknak is lehetett valamelyest jelentősége. Ám, ha az olvasónak lesz addig türelme, a maga idejében beszámolok majd e monstrum összeomlásáról is.
(Folytatása következik.)