Ötvenöt esztendővel ezelőtt, karácsony táján toppantam be Szakályékhoz Máriakálnokon: a Rákóczi Ferenc utca 13. alatt élt-lakott a hétgyerekes család – egyetlen szobában. (Az ám, az egykori ház már nem áll, csinos, családi ház mutatja magát az arra járónak…) A szegénység akkor sem volt ritkaság hazánkban, ám ők, a két szülő és hét gyerek – mégha alig háromezer forintból kellett is megélniük –, zseniális beosztással talpon maradtak. Hogyan, miként? Legyen rá válasz az évtizedekkel ezelőtti helyzetkép… (Megjelent: Kisalföld, 1968. december 24-én.)

«Győr-Sopron megyében 102 406 család él. Száz családra átlagosan 145 gyerek jut Az összes családok 1,3 százalékban hat vagy annál több gyerekről gondoskodnak a szülők és a társadalom.

Egykor bő gyermekáldást kívántak az ifjú házasoknak. Napjainkban tisztelettel és csodálattal tekintenek a fiatalok azokra az édesanyákra, akik sok gyermeknek adtak életet, élelmet, ruhát, és tisztességben bocsátották őket útjukra. A négy-öt vagy tíz-tizenkét gyermekesek példáját azonban nem követik,

Vagy mégis?

Máriakálnok, Rákóczi Ferenc utca 13. Nincs névtábla a földet néző, apró ablakos ház kapuján. Fölösleges, hiszen falun mindenki tudja, hogy ki, hol lakik.

Hatszor hatméteres, padlós-gerendás szoba. Az ajtótól balra tűzhely, rajta nagyfazékban forr a víz. Mellette egymás végében két kiságy. Aztán két öreg ágy, lábuknál sezlon terpeszkedik A másik sarokban ismét két kiságy. Lépésnyire tőlük asztal áll néhány székkel.

A szoba közepén az egyik gerendára fénycsövet szerelt Szakály János. Áramszünet miatt félhomály van. És zsivaly: hét gyerek hancúrozik a szobában.

– Lacikát, hatéves, a napokban vittem a győri kórházba. Sárgaságot kapott – mondja Szakályné. – El sem hiszi, hogy mennyire hiányzik! Eddig minden karácsonyon együtt lehetett a család. És hál’istennek, a gyerekek sem voltak még soha betegek.

Kis termetű, vékony asszony. Mackónadrág, blúz, kötény van rajta. Fogaiból méhe nyolc drága gyümölcsének adta a meszet. Harmincéves. 1957. december 28-án fogadott örök hűséget Szakály János lakatosnak. Tizennyolcévesen. Csak hét esztendővel volt idősebb, mint most a legnagyobb fia, János. Aztán sorban jöttek a gyerekek. Anikó (9), Imre (8) László (6). Károly (5), István (4), Piroska (3) Andrea (1,5).

Barna, magas homlokú, lassú beszédű, csöndes szavú férfi az apa. Harmincéves.

– Ha húsz gyerekünk lett volna, akkor is mindet megtartottuk volna – mondja. – Féltem a féleségemet! A másállapot, a szülés nem betegség. De az erőszakos beavatkozásból baj lehet. Nem vinne rá a becsület, hogy pénzért vegyem meg a halált Most már más, van tabletta…

– Vallásos?

– Nem járok templomba. A gyerekek sem.

– Miből tartja el a családját? Hiszen a felesége jóformán mozdulni sem tud a gyerekektől. Ő nem dolgozhat.

– Ezerkilencszázötven forintot keresek, 1320 forint családi pótlékot kapunk. A vízen kívül mindent a boltban veszünk.

– Mikor vett magának ruhát?

– Három éve, nyárra, egy munkába járó öltönyt. Van még legénykoromból való, meg a vasútról is. Most a mosonmagyaróvári paradicsom-feldolgozónál vagyok, előtte a vasúton dolgoztam. Eljöttem, mert keveset fizettek, és állandóan vidékre jártunk.

– És a feleségének mikor jutott?

– Talán két hete. A gyerekeknek egy hónapja vásárolt be. Mindegyik kapott mackót, a nagylány cipőt is. A fél családi pótlékot a boltban hagytam – válaszol a feleség.

– Mennyi kenyér, cukor fogy?

– Változó. Néha 2–3 kilót is megesznek naponta, van úgy, hogy csak a felét. Cukor viszont sok kell. Másnaponként egy kiló. Teába, tejeskávéba…

– Szórakozásuk?

– Ennyi gyerek mellett? – tárja szét a kezét az asszony. – Szeretek olvasni, néha meghallgatom a rádiót. Üss már közéjük, apu, megbolondítanak, olyan lármát csapnak!

Megszeppennek az apróságok, A két legkisebb az apjához simul. Az a térdére ülteti őket, aztán csak ennyit mond:

– Tél van, locs-pocs, ilyenkor nem mehetnek ki. Valahol csak kell játszaniuk.

– Látom, alig bír a gyerekekkel…

– Néha muszáj az embernek rendőrnek lenni.

– Csodálom magát, asszonyom, hogy képes beosztani az alig 3000 forintos jövedelmüket.

– Nem élünk fényesen, láthatja. De a legszükségesebbre mindig kerül. Kölcsönt nem kérünk, mert visszafizetni kétszeresen nehéz. Öt év múlva, alighanem, több gondunk lesz, amikor mind iskolába jár.

– Most hányán iskolások?

– A három legnagyobb. Jancsi nem dicsekedhet a bizonyítványával, alig hármas. Anikó viszont jeles rendű, Imre átlaga 4,3.

– Jut ideje arra, hogy megnézze a leckéjüket, kikérdezze őket?

– Csak a Jancsira kell figyelni. Az apja foglalkozik vele.

– Van-e valami kívánságuk?

– Szeretnénk végre magunk lenni, saját lakásban. Feleségem nagyapja fogadott be bennünket, míg valahol fészket nem rakunk – mondja Szakály János.

– Mit kértél karácsonyra? – kérdezem Piroskától.

– Babát…

– Én autót! – jelentkezik az egyik fiú.

– Már megvettem mindegyiknek az ajándékot – mondja csöndben az anya. – Csak a Lacikáét nem tudom hova tegyem. Beviszem majd a kórházba. Szegénykém, úgy hiányzik, és nem jöhet haza…»