Egy nap, február 29. ami csak minden negyedik esztendőben, szökőévente köszön ránk. Ez az a nap, ami egy mai átlagmagyar életében legföljebb húszszor virrad fel: mostanság, 2020 után éppen az idén. És ha ez nem elég: néhány évszázaddal ezelőtt létezett ám még február 30-a is!

Hogyan is született a szökőév? Két részletben.

Az első lépésben az I. Constantinus (uralkodott: 306–337) bizánci császár által 325-ben összehívott kis-ázsiai niceai zsinaton, a keresztény egyház püspökeinek első egyetemes tanácskozásán, a több mint kéthónapos (június 19-augusztus 25.) összejövetel részvevői arról döntöttek, hogy a húsvét idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte utáni vasárnapra tették, egységesítve ezzel az ünnepi gyakorlatot az egész birodalomban Ebből következően a tavasz hivatalos csillagászati kezdőnapjává a tavaszi napéj-egyenlőség napját tették, a legközelebbi húsvétot pedig március 21-re. Mivel azonban az addig használatos március 1-jei naptári és a frissen megállapított csillagászati tavaszkezdet közötti különbség az évszázadok alatt bő 10 nap lett, elkerülhetetlennek látták a korrigálást, hogy hosszabb távon ne csússzanak el az évszakok. A naptári dátumeltolódást viszont nem javították ki, így az újra „sietni” kezdett.

A második lépést így is csak több mint, 1200 évvel később tették meg.

Ez, a mindmáig érvényes naptári reform XIII. Gergely pápa nevéhez fűződik. A pápa 1582-ben rendelte el, hogy október 4., csütörtök után a péntek október 15-e legyen, kiküszöbölve az évszázadok alatt felhalmozott tíznapos eltérést. Magyarországon öt évvel később vezették be a Gergely-naptárt: az 1587. október 21-i szombatot november 1., vasárnap követte.

Innen már egyenes az út: a további eltérések megelőzésére létezik a mai módon a szökőév és a szökőnap mindnyájunk öröknaptárában.

Pontosabban: február 30-a nem tűnt el végleg. Svédországban 1711-ben elhatározták, hogy visszatérnek a régebbi, Julián-naptárhoz, s ezért 1712-ben hozzáadtak egy pótnapot a februárhoz, amely így 30 napos lett. Ez azonban nem tartott sokáig, 1753-ban a svédek is átálltak a Gergely-naptárra, és február 30-át elfelejtették.

De jött a Szovjetunió, ahol 1929-ben (a többi között azért is, hogy az októberinek nevezett forradalmat ne november 7-én ünnepeljék) „forradalmi naptárt” vezetettek be, amiben a hónapok 30 naposak voltak, s a fennmaradó 5 vagy (szökőévben) 6 napot pihenőnapnak vették, ami nem tartozott egyik hónaphoz sem. Így történhetett, hogy 1930–31-ben a február 30 napos volt. A következő évben azonban a hónapok visszanyerték eredeti hosszukat, és maga a forradalmi naptár sem élt túl sokáig.

A világ így maradt – immár így is marad véglegesen – február 30-a nélkül. És lett egységesen, az egész glóbuszon a mai gyakorlatban működő szökőév minden néggyel osztható esztendő, kivéve a százzal is oszthatókat. A szökőévek viszont a 400-zal osztható évek. Vagyis a századfordulók évei közül csak azok szökőévek, amelyek 400-zal is oszthatók. A szökőnap pedig február 24. aminek oka a római naptárban keresendő: Julius Caesar hirdette ki, hogy „a március kalendasa előtti 6. nap kettőztessék meg”, mely a mai naptárunk szerint február 23. napjának felel meg, amit a szökőnap követ.

Ez érvényes 2024-re is. Milyen lesz az idei esztendő?

Az óév a félelmekkel teli remények éve volt – kétesen vegyes eredményekkel. De reménykedjünk, hogy 2024 inkább lesz olyan, amilyennek és ahogyan szeretnénk. Ehhez a minimálisnál is kicsiny programhoz azonban kevés az örök magyar reménykedés: a remény hal meg utoljára…

Tetszik, nem tetszik: fejet homokba dugni életveszélyesen tilos! Viszont fejet használni, hogy mik a világban, Európában és nem utolsó sorban itthon a közös teendők – legyen kötelező!

Vagy miként a jogász, közgazdász, publicista, politológus Lengyel László „Kentaúrbeszédében” idézi 1843-ból a legnagyobb magyart: Európában és Magyarországon lejárt a szájalás ideje. „S így felette üdvös leszen – írta Széchenyi István a Czégérben –, ha egy kissé elkülönböztetik e két osztály, ha ti. a szájhazafiak egy sorba, a tetthazafiak más sorba fognak állíttatni, minthogy a haza egyedül csak így tudhatja meg: fiai közül kire számíthat, kire viszont nem.”

És: az új év szökőév lesz. Csak ne úgy, miként jó 250 éve, a mádéfalvi veszedelem idején volt: „Szaladj, magyar, amerre tudsz!” Vagy, ahogyan a mai kor dalszerzője írja: „Rohanó már ez a világ / Fut ki merre lát / Nincsen semmire ideje…”

Főként nincs időnk – egymásra. De legyen! S az új esztendő lehet rá a próbaév! Hátha sikerül, elvégre 2024-ben 366 napunk van rá!