Magyarországi tartózkodása idején 1990-ben súlyos közlekedési balesetet szenvedett Tőkés László. Hónapokig tartott gyógyulása idején kereste fel cikkünk szerzője a decemberi romániai forradalom emblematikus személyiségét, hogy interjút kérjen – és kapjon – tőle a magyar–román államközi viszonyról és ezen belül az ottani magyar kisebbség helyzetének alakulásáról. A cikket a Népszabadság 1990. szeptember 10-i száma közölte.

A Budapesten lábadozó Tőkés László nagyváradi református püspök vasárnap nyilatkozott munkatársunknak a román–magyar kapcsolatok legaktuálisabb kérdéseiről.

Első kérdésünk természetesen az egészségi állapotára vonatkozik. Hogy érzi most magát, püspök úr, és milyen módon próbálkozik túllenni ezen az áldatlan helyzeten?

– Azt mondhatnám, hogy egyfajta lélektani egységet képeznek bennem az utóbbi év lelki, szellemi és a jelen testi megpróbáltatásai. Bár napról napra javul az egészségi állapotom és erősödöm a rehabilitációs kezelés nyomán, ám ez nem változtat a tényen, hogy hónapokig lábra sem szabad állnom. A felülemelkedést a testi nyomorúságokon szerencsére bírom hittel és lélegzettel. Az ember tényleg lépésről lépésre tud újból felemelkedni a nagy problémákhoz, de ez hál’ Istennek, napról napra jobban sikerül. Köszönettel tartozom annak a közegnek, amely befogadott betegségemben is, hiszen itthon érzem magam Magyarországon és Magyarország népe vigasztal, üzen, ápol, a magyar állam gondoskodik rólam. Mindez nagymértékben enyhíti az elesettségemet.

– Ebben az állapotban van-e módja követni a világ és szűkebb környezetünk eseményeit?

– Itt a rádió, kezem ügyében a sajtó és előttem a televízió, ennek is megvan a gyógyterápiai hatása. Csak testben nem vagyok az élet forgatagában, de „lélekben köztetek vagyok”, ahogy sokszor közhelyesen mondani szokás, gondolatban és lélekben teljes mértékben együtt vagyok a világgal, az országgal, nem érzem magam kirekesztve az események sodrából.

– Valóban, sok hazai és külföldi esemény zajlik, amelyek, gondolom, az ön érdeklődését se kerülik el. Magyarországot most belpolitikailag egyik legjobban foglalkoztató kérdés éppen a Trianon-emlékmű helyreállítása vagy helyre nem állítása, önnek mi a véleménye e dilemmáról?

– Akik mellette vannak, egyszerűen történelmi kérdésként akarják leszűkíteni. Azt mondják, hogy mindenkinek van joga megélni örömét vagy bánatát, gyászát. Kétségtelen, hogy teljes joggal fájlalhatja egy ország, ha bármilyen körülmények között is elveszítette területének kétharmadát és lakosságának egyharmadát. Ezt a gyászt minden nacionalizmusnak, mégha oly heves is, kötelessége tiszteletben tartani. Hiszen ha örömünnep is ez környező országok népe számára, el kell fogadniuk realitásként, hogy ez Magyarország számára gyásznap. Ezzel a megszorítással nyilván semmi kifogásom nem lehetne a trianoni emlékmű felállítása ellen, különösképpen, hogy ha most készülne egy „vegytiszta” trianoni emlékmű. Azonban figyelembe véve a felállításra szánt szoborcsoport múltját, összefüggéseit, mindazt, ami hozzátapad, a revizionizmus, a második világháborút kirobbantó okok némelyike, a millió szenvedés, az eluralkodó gyűlöletháborúság – akkor, függetlenül attól, hogy kinek van igaza, csak ellenezni tudom a helyreállítását. – Másodsorban, ha figyelembe vesszük a jelenlegi körülményeket, a szélsőséges nacionalista irányzatot, ha tényleges erejének nem is, de hangjának felerősödését, akkor akarva akaratlanul a szélsőséges megnyilvánulások kategóriájába kell sorolnom ezt az emlékmű-restauráló szándékot, és el kell vetnem.

– Romániában lezajlottak a bécsi döntés 59. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések, utólag hogyan értékeli ön ezt az eseményt, a magyarok magatartását, egyáltalán a dolog kimenetelét?

— A Vatra Romaneasca csak dublőre, csak egy mimikrije egy másképpen és másutt létező Vatrának. Véleményem szerint a romániai politikai hatalmi centrumban létezik a Vatra a maga igazi valójában, és az úgynevezett kulturális egyesület Vatra csak halovány mása és leképzése

ennek. Ha ezt a feltételezést elfogadjuk, és úgy tűnik föl, hogy ez megalapozott, akkor sajnos sokkal többről van szó annál, hogy kis létszámú szélsőséges csoportok a gyűléseket javasolták. Mint ahogy ez be is bizonyosodott, mert a román állam hivatalos rangra emelte a második bécsi döntéssel kapcsolatos megemlékezéseket. Ezzel igazolta korábban is létező

feltételezésemet, hogy valahonnan súgnak a Vatrának, a szélsőséges csoportok csupán szócsövei egy félelmetes központi politikának. Ilyen értelemben többszörösen el kell ítélnünk a bécsi döntéssel kapcsolatos megemlékezés-sorozatot, mert nem szélsőséges csoportokról, hanem szélsőséges irányvételű román politikáról van szó, amely szöges ellentétben áll a meghirdetett európaisággal, demokráciával és a forradalmisággal, amit magának sajátít ki a központi vezetés. Megítélésem szerint ez a Ceausescu-féle politikának egyenes, közvetlen folytatása. Felidézve, ahogy Ceausescu mind szélsőségesebb diktatórikus irányba sodródott, még azt is fel tudom tételezni, hogy ezt már a múlt évben tervbe vették, és most újra felmelegítették. Noha évtizedekig soha nem emlékeztek meg róla, most mi sem jött jobban, ez nagyon jól beleillett abba az ellenségkép-keltésbe, amit Ceausescu már rég folytatott. Ennek első hangütése a Lancranjan-könyv volt 1982-ben. Tehát ez most egy folyamat betetőzése volt, ami teljesen ellentmond a megbékélés szellemének, amit aztán az észbe kapott törvényhozás és Iliescu elnök végül is felemás módon mégiscsak meghirdetett

a parlamenti gyűlésen, illetve önálló tévébeszédében. 

– Ilyen háttérből sugallt machináció állhat a mögött a szándék mögött, hogy a Fogarasi Vegyi Művekben történt robbanást a magyarok nyakába varrják?

– Megengedi, hogy szélesebb összefüggésben válaszoljak erre a kérdésre? Visszautalok Iliescu elnök üzenetére Göncz Árpádhoz, amelyben egy felső szintű elnöki találkozó létrejöttét javasolja. Véleményem szerint ebben az összefüggés-rendszerben kell megvizsgálnunk a román politika néhány nemrégi felemás megnyilvánulását. Láttuk, hogy a bécsi döntés évfordulóján a bukaresti parlament, valamint Iliescu végül is pozitívan nyilatkozott, ami a demokráciát, a megbékélést és az európai egységet illeti. Ugyanakkor ennek élesen ellentmond a bécsi döntésről való megemlékezés – habár utóbb visszafogott, de uszító – jellege. Iliescu elnök egy balkáni bizalmi övezet kialakítását javasolta Jugoszláviában, amelynek egyik legfőbb célja a nemzeti kisebbségek kérdésének a megoldása lenne. Ezzel megint élesen ellentétben áll a román külügyminisztérium válaszjegyzéke a magyaroknak a bécsi döntéssel kapcsolatos nyilatkozatára, amiben egyszerűen érthetetlen és minősíthetetlen módon támadást intéznek a „magyar revansizmus”, „a horthyzmusra emlékeztető magyar politika” és „szélsőséges erők” ellen. A Göncz Árpádhoz intézett üzenettel ellentétben áll a finnekkel kapcsolatos kritika. Mintha egyszerűen felelősségre lehetne vonni a magyar miniszterelnököt azért, mert a finn miniszterelnök valamilyen álláspontot alakít ki egy kérdésről. Nos, ugyanide illik, szerintem, a fogarasi szabotázsakcióval kapcsolatban elhangzott vádaskodás. Miközben megbékélésről és a román–magyar viszony és a magyar nemzeti kisebbség ügyének rendezéséről hallunk verbális szinten nyilatkozatokat, ugyanakkor megint egy durva provokáció éri a magyarságot. Hova akarok kilyukadni? Arra a hideg-meleg módszerre, amit Ceausescu is folytatott. Miközben deklaráltan békeharcosnak vallotta magát, és állandóan Európáról beszélt, a szovjetek számára a legirritálóbb Amerika-barát vagy Nyugat-barát politikát mímelt, eközben egészen másképp cselekedett itthon. Ez a félrevezetés technikája: egy sima, egy fordított, egy pozitív, egy negatív, egy hideg, egy meleg – teljesen félrevezetni és megzavarni a közvéleményt. Ez a politika a Ceausescu-taktika folytatása. A jelenre nézve nagyon kétséges a hitele egy elnöki találkozóra való felszólításnak. Kísért az aradi Grósz Károly-féle kudarc emléke. Összefoglalva: úgy tűnik föl, hogy a mai román hivatalos politika egyetlen erős kártyája a magyarellenesség. Gazdaságiakban nem gyűjthetnek babérokat, külpolitikailag elszigetelődtek, belpolitikailag állandó tüntetésekkel, egyre erősödő ellenzéki tevékenységgel van dolguk – mire alapozhatnak? Egyedül a magyar kártya játszható ki ebben a helyzetben, amivel retusálják a politikai kudarcaikat és szépséghibáikat. Úgyhogy, noha önmagában dicséretes és figyelemre méltó Iliescu javaslata a Gönczcel való találkozásra, mindazonáltal nagy kérdőjeleket kell tenni e javaslat mögé, nehogy csupán a román politikai elszigeteltségből való látszatkitörés szándéka húzódjon meg mögötte, és ehhez nehogy megint úgy asszisztáljunk, mint annak idején Aradon.

– A helyzet elsősorban a romániai magyarság szempontjából kényes. Az ön meglátása szerint hogyan kell a romániai magyaroknak az adott szituációban fellépniük parlamenti szinten, a megyékben, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben?

– Úgy érzem, hogy az RMDSZ politikájának legnagyobb hiányossága az, hogy

egyre inkább a román politika által megszabott kényszerpályákon mozog, vagyis magatartása, állásfoglalásai, politikája kimerül a provokatív és erőteljesen agresszív jellegű román központi politikára való reagálásban. Elveszítette önmagát, a kezdeményezőképességét, ugyanis a jó politika, akár a jó futball, a helyzetteremtésen állapul. Tehát nemcsak alkalmazkodnia kell, védekeznie, reagálnia, jó vagy rossz reflexeit használnia az őt ért támadások és bekerítés ellen, hanem helyzetet kell teremtenie, offenzívnak és kreatívnak kell tennie. Az RMDSZ-nek a most már eléggé kiismert helyzetben revideálnia kell eddigi irányvonalát. A többi között ezért is javasoltam egy rendkívüli RMDSZ-kongresszus összehívását, hogy meghatározzunk, kialakítsunk egy újfajta politikai stratégiát, amiben a román és a magyar állami szintű hivatalos politika árnyékában az RMDSZ nem csupán egy mellékszereplő, hanem partnerként tud ebben a kapcsolatban létezni. Véleményem szerint a romániai magyar kisebbség nem elég, ha statisztál, nem szabad megengednie, hogy felette és kívüle döntsenek sorskérdéseiről, hanem igenis partnerként kell beépülnie ebbe a kapcsolatba. Tehát ha valamit javasolhatok (és ide vonatkozik egy személyemre vonatkozó ajánlatom is), akkor azt javasolnám, hogy Budapest messzemenően vegye figyelem be az Iliescunak adandó válaszban az RMDSZ-t, a romániai magyarság puszta létét és állásfoglalását, azonkívül én, akit a temesvári események és a romániai változások szinte erre predesztináltak, felajánlom szerény közvetítő szerepemet a bármilyen szintű román–magyar kapcsolatok javítása céljából. Teszem ezt azért, mert szent meggyőződésem, hogy nincs más alternatívánk, mint a román–magyar közeledés és megbékélés. Használni szeretnék mind Romániának, hangsúlyozom, mind Romániának, mind Magyarországnak, a magyar nemzeti kisebbségnek és általában ezen keresztül a demokrácia ügyének.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)