A két német állam, az NDK és az NSZK nem is olyan békés együttélésének évtizedeiben a kölcsönös elismerés tárgya volt a német zeneművészet. Kiemelkedő szerepet játszottak ebben az éneklés ifjú mesterei, a lipcsei Tamás-templom fiúkórusának tagjai. Cikkünk szerzője – a Népszabadság 1985–89 között berlini tudósítója – maga is megfogalmazta tapasztalatait, amiket aztán 1988. január 5-én olvashatott a nagyközönség… (Képek: Waltraud Grubitzsch)

«Fényes tekintetek és tiszta hang, gyermeki báj és fegyelmezett csapatmunka: ezek a fő jellemzői a világ egyik legismertebb és németföld egyik legrégibb énekkarának, a lipcsei Tamás-templom fiúkórusának. 1212-ben, tehát éppen 775 esztendeje jött világra a(z idén már 812 esztendős – a szerk. megj.) kórus, éspedig a Szent Tamás-alapítvány kolostoriskolájának növendékeiből. Lehetett azóta háború és pestis, tűzvész és éhínség, a fiúk dala megszakítás nélkül, messze hangzón hirdette a humánum, a művészet és a remény magasabbrendűségét, legyőzhetetlenségét. A hosszú évszázadok alatt az egyetlen nagy változást a reformáció hozta: 1539-ben (az idén 485 éve – a szerk. megj.) a kórus elvált az egyháztól, és Lipcse város, tehát a világi hatóságok felügyelete alá került. Ám ez nem módosított a repertoáron, a vallási ihletésű énekkari művek azóta is abszolút elsőbbséget élveznek. A karvezetők egyénisége mindig meghatározta a kórus munkáját. A kántorok sorából messze kiemelkedik az 1723–50 közötti karmester, akinek hatása — művei közvetítésével — máig érvényesül: Johann Sebastian Bach.

A lipcsei fiúkórus – nemzetközileg ismert nevén a Thomanerchor – régi és mai szerzők alkotásainak s a nép dalainak is avatott tolmácsolója. Ámde Bach Máté- és János-passiója, h-moll miséje vagy karácsonyi oratóriumai sehol sem zengenek szebben és főleg hitelesebben, mint a Tamás-templom gótikus boltozata alatt, midőn a fiúk csengő hangján életre kelnek. A pénteki, a szombati és a vasárnapi istentiszteletek, amelyeken a Thomanerchor közreműködik, nemcsak a hívőke, de a zene minden barátját maradandó élménnyel ajándékozzák meg.

A fiatal korban már elért művészi tökélyt, az „egy hangszálon pendülő” szólamok hibátlan összhangját igen nagy felkészülés előzi meg. Kezdődik mindez a kiválogatással. A gyerekek második osztályos korukban jelentkezhetnek a kórusba (ezt rendszerint a szülők vagy a zenetanárok teszik meg helyettük). Akiben a kántor – a posztot tizenöt esztendeje a köztiszteletben álló Hans-Joachim Rotsch professzor tölti be – és az iskola szaktanárai fantáziát látnak, azt harmadikos korában „behívják” és felvételiztetik. Egy évfolyamra tíz-tizenkét kisfiút vesznek fel.

A gyerekek negyedik osztálytól járják a Thomanerchor – első látásra igencsak spártainak tetsző – iskoláját. Délelőtt az NDK-ban érvényes tanmenet szerinti oktatás folyik, ebéd után leckeírás, majd fél négytől szólamonkénti énekpróbák és egyéni hangszertanulás következik. Szinte minden héten elsajátítanak egy-egy új énekeket a hétvégi istentiszteleten történő közreműködésükhöz, emellett „karbantartják” közkedvelt és állandóan műsoron levő dalaikat is. Régebben a gyerekek „rendes” iskolákban tanultak, de a vidéki és a külföldi fellépések miatt rendre elmaradtak osztálytársaiktól. Így célszerűbbnek bizonyult a csaknem száz fiú számára külön iskolát nyitni a meglévő kollégium mellett (itt a lipcseiek is bentlakók). Közülük vasárnap hazamehet, akinek szabadnapja van (ilyenkor csak a fél kórus énekel a templomban). A messzebbről érkezetteknek azonban – ez a társaság fele – kevés a másfél nap a hazautazáshoz, így őket inkább hozzátartozóik látogatják. Hosszabb hazatérésekre csak a tanítási szünetekben kerülhet sor, az intézet vezetése nagyon is ügyel arra, hogy a vakációk idejére ne essék semmiféle vendégszereplés, ha már olyan szűken mérhető a napi szabadidő.

Évente általában egy hazai körút és egy nagy külföldi vendégszereplés a kórus szokásos utazási kvótája. A fiúk a Tamás-templomból bejárták már Európát, és tapsolt művészetüknek Japán meg Dél-Amerika sok városának közönsége is. Legutóbb, december elején Svájcban és Ausztriában léptek fel. (Magyarországon 1985-ben jártak, akkor Budapest mellett Miskolc és Győr is élvezhette előadásukat.)

A Thomanerchor nem kisgyerek-, hanem fiúkórus. Amikor a kamaszodó srácoknak megbicsaklik a hangjuk, nem kell búcsút venniük a hillerstrassei kollégiumtól. Szorgos tanulás közepette szépen kivárják a mutálás befejeződését, és ezt követően a kórus tenor- vagy basszusszólamát erősítik. Mint az iskola igazgatója, Rudolf Obendorf elárulta: esetenként éppenséggel „jól jön” a hangváltozás. Egyik-másik kisfiú ugyanis, aki csilingelő szopránján addig szólót énekelt, és kezdte volna magát sztárnak érezni, a mutáláskor – pityeregve ugyan – tudomásul veszi a világ realitásait. Ez is segít az életre neveléshez, mint ahogy az is, hogy már a legkisebbek is személyre szóló feladatokat kapnak (hangszerek tisztítása, polcok rendben tartása stb.), s a rájuk bízott házi munka (takarítás, kottamásolás) minősége, mértéke a gyerekekkel együtt növekszik.

A kar történetében nem ritka, mégis újra és újra örömmel és izgalommal várt esemény egy-egy közös fellépés „a nagyokkal”: világhírű énekművészekkel, zenekarokkal. A gyerekek ilyenkor szinte szárnyakat kapnak, s nem is vallottak soha szégyent a neves szólisták vagy együttesek oldalán. Ugyanakkor az ilyen találkozók másra is jók: a fiúk „testközelből” láthatják, mi is az a színvonal, amit mércéül érdemes maguk elé állítani, ha történetesen az éneklést választanák élethivatásul. Nyilván a józan önértékeléssel is magyarázható, hogy az érettségiző „Thomanerek” közül csak minden ötödik indul el zenei pályán (többségük a karmesterin). És mégis: bármilyen nehéz volt is a művészi alázatot, fárasztó gyakorlást és kitartó, szívós tanulást követelő kilenc év, a frissen végzett, „érett” fiatalemberek nem is rejtett könnyekkel a szemükben vesznek búcsút az intézettől, a kedves professzortól, a daloskollektívától, hogy helyet adjanak a beözönlő virgonc apróságoknak.

És bár az említett váltás az élet törvényeinek megfelelően minden évben elkerülhetetlenül lezajlik, ez a kórus munkáján nem hagy nyomot: a Tamás-templom 775 esztendős énekkara töretlenül őrzi és fejleszti évszázados zenei hagyományait a muzsika minden barátjának örömére.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)