(Szerző: N. Vadász Zsuzsa) „Nem véletlen, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal úgy tervezi védeni a magyar állam szuverenitását a külföldi támogatásokkal szemben, hogy hivatalosan deklaráltan nem foglalkozik orosz és kínai dolgokkal, csakis azzal, hogy esetlegesen milyen külföldi támogatást kapnak a pártok és a civil szervezetek, mondván, hogy azzal befolyásolják a magyar választásokat” – mondta Inotai András. (A hvg360 képén: Orbán harcolni megy az EU-ba; persze, lehet, hogy már harcolt…)

A téma annak kapcsán került szóba, hogy Orbán Viktor szombati évértékelőjében nem az előzetesen várt harciassággal és intenzitással védte ugyan a magyar szuverenitást az állítólag támadók ellen, ám azért odaszúrt a szerinte a nemzetállamok és a szuverenitásuk ellen küzdő erőknek. A Világgazdasági Kutatóintézet volt vezetőjével beszélgettünk erről a vélt szuverenitásvédelemről.

Orbán nem ütötte meg saját „harciassági mércéjét” szombati évértékelőjében, erőtlen tartalmú beszédet adott elő, retorikailag is gyenge teljesítménnyel. Már önmagában ez is váratlan volt, az azonban ugyanennyire meglepő lehetett, hogy nem vette elő az utóbbi időszak slágertémájává duzzasztott szuverenitásvédelem témáját.

Mindösszesen arra futotta neki, hogy egy ponton elismerte: „nem szólhatunk bele más országok választásaiba” – igaz, némi kuncogással sietett hozzátenni, hogy „De nagyon szeretnénk, ha Donald Trump elnök visszatérne az elnöki székbe, és békét csinálna itt, Európa keleti felén. Ideje lenne egy Make America Great Again elnökségnek Amerikában”.

A beszéd egy másik részében is kikacsintott a legújabb mániájára, amikor arról beszélt, hogy „Ma, amikor egyre kevésbé nézetek és tervek vitájáról van szó, amikor a nemzetállamok függetlensége, szuverenitása áll a világ nagyhatalmú pénz- és erőközpontjainak célkeresztjében, a kockázatok különösen is nagyok”. (Az külön tanulmányt érdemelne, hogy miként asszociált erről az ökölvívás törvényeire, Mike Tysonra, Muhammad Alira, az ütésekre és a padlót fogásra, meg arra, hogy „a politikában mindig csak egy ütésre vagy a padlótól, ezért csak a gondos mérlegelés és a körültekintő óvatosság segíthet. Meg persze az, ha egy megelőző keresztbeveréssel kiütöd az ellenfeled”.)

Bár kénytelen volt elsősorban a kegyelmi botránnyal foglalkozni az évértékelőjében, azért mégsem hiányozhatott a szuverenitás kérdése.

– Hogyan értelmezzük, s még inkább, hogy értékeljük ezt a mániáját? – kérdeztük Inotai Andrást.

Tavaly decemberben az Európai Bizottság 10,2 milliárd eurót felszabadított Magyarországnak, ami ugyancsak kiverte a biztosítékokat az EP-nél, s jellemző módon nem írta alá azt az illetékes biztos sem, ami egyértelműen mutatja: ez Ursula von der Leyen egyedi biznisze volt Orbán Viktorral, hiszen az tény, hogy Magyarország semmit nem teljesített a feltételekből – kezdte válaszát a professzor. S hogy ez miért tartozik ide? Mert ugyanazon a napon – december 12-én –, majdhogynem párhuzamosan a magyar parlament megszavazta a szuverenitásvédelmi törvényt, „ami hatalmas pofátlanság volt”. Azóta – a várakozásoknak megfelelően – el is indult a kötelezettségszegési eljárás emiatt Magyarország ellen. Február 7-én jelentették azt be, a magyar kormánynak két hónapon belül kell választ adnia a Bizottságnak, s ha az nem fogadja el, akkor az év közepére – júliusra – jogállamisági eljárást lehet indítani Magyarország ellen. Ez majd már az új uniós testületek megalakulása után indulhat el, akkor egyébként, amikor – a jelenlegi forgatókönyv szerint – Magyarország lesz az Európai Unió soros elnöke. Kiváló az időzítés – jegyezte meg Inotai.

Közben idehaza februártól elvileg működik a Szuverenitásvédelmi Hivatal, amiről azonban azóta sem tudunk semmit. Nem tudjuk, hány ezermilliót költenek rá, nem tudjuk, hol tevékenykedik (állítólag a Parlament épületében), honlapja nincs, munkatársai sincsenek, igaz, vezetője van, mégpedig Lánczi Tamás politikai elemző, az MTVA volt online igazgatójának a személyében…  

Inotai szerint – pestiesen szólva – ez sem semmi, de ennél sokkal lényegesebb magának a szuverenitásvédelemnek az orbáni értelmezése. Gazdasági szuverenitásról nem lehet szó, hiszen Magyarország gazdaságilag az Európai Uniónak az egyik leginkább a külvilágtól függő tagállama: oda irányul a magyar export 80 százaléka, ami az egyik legmagasabb arány a 27 tagállamot tekintve. A különbség a többi tagország és köztünk az, hogy míg mások diverzifikáltak, addig nálunk hosszú évek óta egy jottányit sem változott az arány, az orosz és a kínai kapcsolatok ellenére sem.

Továbbmenve: nem számítva az orosz és a kínai tőkét, alapvetően uniós tőkéből működik a magyar gazdaság, aminek a 3-4 százalékát az uniós támogatások biztosították eddig – most persze kevesebbet, ami meg is látszik a költségvetésen és azon, hogy minden akadozik.

Milyen alapon hangoztatja tehát Orbán, hogy Magyarország független, szuverén ország? – tette fel Inotai a költői kérdést, megjegyezve: már sokszor elmondta, de szükségesnek tartja itt és most megismételni: „Nem értelmezhető a szuverenitás domborítása egy olyan ország esetében, amely 1,2 százalékban járul csak a saját közösségének, az EU-nak a társadalmi termékéhez, miközben ezer szálon függ az uniótól, annak piacától”.

Ami szerinte értelmezhető lenne, az az, hogyan lehet ezt az 1,2 százaléknyi mozgásteret növelni. Ehhez azonban óriási gazdasági, politikai, társadalmi teljesítményre lenne szükség, és ezen túl arra is, hogy megbízható tagjai legyünk a közösségünknek, amit vétókkal, az unió folyamatos ekézésével, aláásásával nem lehet elérni. A mozgástér növeléséhez ugyanis bizalmi tőke is kell, ezt pedig regnálásának az elmúlt 13 évében Orbán Viktor folyamatosan aláássa.

Inotai szerint érdekes és sokat eláruló szempont például az, hogy az utóbbi 5-8 évben hány uniós miniszterelnök járt Budapesten kétoldalú alapon. „Érthető persze, hogy miért nem jönnek, hiszen páriává lettünk, de tévedés ne essék, nem ők közösítettek ki minket, mi váltunk le róluk, ők csak egy idő után már ránk hagyták ezt”. Mint hozzátette: kirúgni minket persze nem lehet, de elkülöníteni igen, ahogy a leprásokat különítették el az egészségesektől.

De vajon Orbán tényleg ennyire kényes a szuverenitásra? Vagy csak hazai fogyasztásra alkalmazott lózung ez az egész? – kérdeztük. Inotai szerint csak szelektív alapon kényes a magyar vezető, aki úgy akarja erősíteni az ország szuverenitását, hogy közben jócskán növeli az egyértelmű függőséget az oroszoktól. Nem csak energiahordozókban függünk Moszkvától, az uniós magatartásunkat is Putyin érdeke határozza meg. De ha azt kérdezzük, hogy mi a csudát keresünk mi Csádban? Ha csak nem orosz érdekből és orosz megbízásból vagyunk ott – „az újraalakuló és Afrikakorpra átnevezett Wagner csoport egyik hadtesteként”. És hasonlóan fel lehet hozni Kína példáját a speciális orbáni szuverenitás-felfogás milyenségére: nagyon szoros strukturális kötődést alakít ki Orbán Kínával, ami minden, csak nem szuverenitásvédelem. „Nem véletlen, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal úgy tervezi védeni a magyar állam szuverenitását a külföldi támogatásokkal szemben, hogy hivatalosan deklaráltan nem foglalkozik orosz és kínai dolgokkal, csakis azzal, hogy esetlegesen milyen külföldi támogatást kapnak a pártok és a civil szervezetek, mondván, hogy azzal befolyásolják a magyar választásokat”. Ez tragikusan nevetséges – jegyezte meg.

Az persze más kérdés, hogy mindeközben a magyar kormány nem annyira kényes más országok szuverenitására – emlékeztetett Inotai. Példaként hozta fel a Marie le Pennek nyújtott 14 millió eurós hitelt, a lengyelországi, a szlovákiai választások előtti aktív magyar beavatkozást (az előbbi esetben tanácsadókkal, majd pedig a migránsok odaküldésével segítve meg Kaczynskiékat, illetve Ficoékat). De említhetnénk az amerikai politikában, Trump közeli alapítványokkal és pártkatonákkal zajló folyamatos kapcsolattartást, még ha ez jelentéktelenségünk miatt hatásában nem is érzékelhető. És a sort lehetne folytatni olaszországi, talán hollandiai, németországi és más példákkal, nem is szólva az évtizedes nyugat-balkáni „produkciókról”.

És persze kiváló példa az 1500 millió euróból létrehozott Mathias Corvinus Collegium (MCC), aminek arra is futja, hogy megjelenjen Brüsszelben. „Rossz szójátéknak tetszhet, de szinte szimbolikus: ha az MCC-t áttesszük rómaiból arab számokba, akkor 1200-at kapunk – azt a századot, amely a boszorkányüldözés kora. Mit csinál Brüsszelben az MCC? Teljesítve a 12. századi feladatát, üldöz, Brüsszelt üldözi” – fejtegette Inotai. És még egy adalékot tett hozzá: a teljes magyar felsőoktatás évente 500 000 millió forintból gazdálkodik, ami kevesebb, mint amennyit egyedül az MCC kapott. Persze az MCC brüsszeli központja el is látja a rábízott feladatot, itthoni munícióval, a teljes pr-gépezetet bevetve acsarkodik az EU ellen, ahogy teszi azt Orbán is minden megnyilvánulásával.

Inotai még egy példát említett, demonstrálandó a helyzet fonákságát: Orbán február eleji brüsszeli látogatását, amit azzal indított, hogy az uniós csúcs résztvevőinek a közös vacsoráját kihagyva, inkább kilátogatott az EU ellen tüntető gazdákhoz, a teljes támogatásáról biztosítva őket, s gratulált nekik, majd közölte velük, hogy „elfoglaljuk Brüsszelt”. Képzeljük el – mondta Inotai –, hogy nem egy magánalapítvány vagy egyetem, hanem kifejezetten az egyik uniós tagállam, mondjuk Németország állami költségvetésből finanszírozott szervezete Budapesten állít fel egy MCC-hez hasonló intézetet, amely váltig azt sulykolja, hogy a magyar kormány megsérti az uniós alapjogokat. Majd a német kancellár Budapesten részt vesz egy tüntetésen, amelynek bevallott társszervezője ez az intézmény, ahol közli a tüntetőkkel, hogy közösen elfoglalják a magyar fővárost. Vajon ehhez mit szólna Orbán? – tette fel a költői kérdést Inotai.