Negyven esztendővel ezelőtt, a Magyar Hírlap (újság, napilap, itthon és külföldön számosan olvasták, előfizették, példányonként vásárolták!) 1984. július 14-i száma mellékletének (mélynyomásos, külön füzetként járt az anyalaphoz szombatonként) fő témája a borravaló volt. Kollégáimmal együtt igyekeztünk kideríteni e meglehetősen sajátos (ám az egész világon létező) szokás eredetét és a helyeket, ahol illik, sőt kötelező adni, meg azokat, ahol máig – hagyomány. A borravalós mellékletben jelent meg az alábbi írásom:

Csalhatatlan biztonsággal alighanem senki sem tudná megmondani, hogy ki volt az első, aki háláját ily módon igyekezett kifejezésre juttatni. Már csak azért sem, mert a történetírásnak is vannak hiányosságai. Vagy elfelejtették följegyezni, vagy eleve és szándékosan kihagyták ezt a máig kényes témának számító fejezetet a krónikákból. Az is előfordulhat, hogy a kőtáblák vésnöke (a papirusztekercsek másolója, a krónikák névtelen, csuklyás lejegyzője, a lantos Tinódi Sebestyén, Érzékeny Icuka, a sikítós gépíró-kisasszony stb. bosszúból nem örökítette meg ezt a sarkalatos kultúratörténeti tényt, mi több, kihagyta (kifelejtette, átugrott rajta stb.), mert nem kapott veszélyességi pótlékot a munkájáért – (kőtáblavésés – szilikózisveszély), minőségi prémiumot (a betűk kalligrafikus, jól olvasható formálásáért), friss tojássárgáját (a hangszálak karbantartására), simogató gyengédséget a főnökétől… Vagy éppen borravalót, miután a borravaló sztoriját késő este vagy túlmunkában kellett volna lejegyeznie. Bezzeg, ha lettek volna szocialista brigádok – kulturális felajánlásból is megtették volna. Nem is szólva a késve kiötlött géemkakról, vé- géemkákról, magántaxisokról), kiknek cébérádió-forgalma ennél maradandóbb emléket állít minden fukar utasnak…

Azt viszont teljes biztonsággal tudjuk, hogy a régi görögöknél dívott a borravalózás. Nem azért, mert megvesztegethető egyénekből állott a társadalmuk! Csupán másként nem tudtak fizetni bizonyos szolgáltatásokért, csakis obulussal. Akkoriban ugyanis még nem létezett az OTP, de még csak átutalási betétszámla sem, amely szolgáltatást bármelyik (megfelelő tőkével, személyi igazolvánnyal, munkáltatói igazolással, bejelentett lakhellyel és személyi számmal rendelkező) egyszerű állampolgár két alumíniumpénzért (megbízásonként!) igénybe vehet. Európai kultúránk bölcsőjét ringató ántikáink roppant egyszerűen oldották meg a (frígiai Gordiosz által szabadalmaztatott) csomót: egy-egy obulust, ezüstből vert aprópénzt tettek a halottak szájába, hogy az Alvilág részére átszállítsa elhunyt szeretteiket a Styx folyón.

Azt viszont már jól értesült öreg barátom, Stuksz úr mesélte, Olaszból visszatérvén, hogy Cato (i. e. 234–149) római államférfi beszédeiben nem véletlenül szállt síkra Karthágó elpusztításáért („Ceterum censeo Carthaginem esse delendam…), miután biztos értesülései voltak az észak-afrikai borravalózás kiterjedt műveléséről. Cato még a szőlőt is ki akarta irtani (Karthágóval együtt), mondván: ha nincs édes szőlő, fölöslegessé válik a borravaló.

A múltkor olvastam valahol, ha jól emlékszem, a Szászországi Szép Szó című, milliós példányszámú lapban, hogy a borravalózás nyugat-európai elterjedéséért a germánokat terheli a felelősség. „Trapp de luxe” típusú fogataikon bejárták a Közel-Keletet és a Balkánt, hadi zsákmányként magukkal hozták a baksist (amelyet akkoriban, a népvándorlás idején még nem kellett az árgus szemű vámosok elől a bak alá rejteni), és északnyugat felé tartó útjukon nagyrészt becserélték különféle közszükségleti cikkekre. Állítólag mi, magyarok Hungária-pezsgőt, téliszalámit és Ikarus-buszt adtunk érte.

Meg is bántuk. A baksisnak ugyanis van egy alapvető tulajdonsága: az állandó osztódás. Mára egész sor baksis-félét ismerünk, mégpedig: borravaló, csúszópénz, jatt, kenőpénz (smír), paraszolvancia (hálapénz). Mikor melyik dukál – kinek illik, kell, lehet dugni – csak tapasztalattal elsajátítható tudomány. A kör ugyanis mindegyre tágul, de végül is bezárul. „A” vendég adja ,,B”-nek, a pincérnek; „B” juttat belőle „C”-nek, a fodrásznak, aki műszák után „D”-hez, a tűzépeshez rohan, hogy végre megvehesse a kisméretű téglát a hét végi vityillójához. „D”-nél nem sokáig pihen a jatt, miután felesége mindenórás. „E” doktor vállalta a szülést, érte bartókos paraszolvencia jár, a főorvos úr pedig már napok óta jár a kocsijáért „F”-hez a szervizbe, és egy adynyi borravalóért végre ét is veheti. No, de „F”-nek csinos, fiatal barátnője van, akit este vacsorázni visz „G”-hez, a jó konyhájáról ismert maszek vendéglőshöz, ahol a fizetőpincért „A”-nak hívják…

Jómagam egyébként kivétel vagyok. Egy fitying borravalót sem vagyok hajlandó senkinek sem juttatni, csak azért, mert ez így szobás. Modern ember nem válhat a szokások rabjává.

(U. i.: Szent Tónikám, megelégszel egy húszassal, amiért elintézted, hogy ez a cikkem megjelenjen? Miért csóválod a glóriádat? Még hogy megváltozott a dollár árfolyama a forinthoz képest? No, nem bánom, azt a pár százalékot még ráteszem, nehogy azt terjeszd rólam, hogy fukar vagyok.)

„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)