(Szerző: Iván Gizella) Úgy érzem, valami baj van velem. Egyre jobban kezdek eltávolodni a valóságtól. Attól a valóságtól, amit a mindennapokban látok, hallok, érzek. Már azt sem tudom, az valóság-e, vagy csak egy mátrix, amit elénk vetítenek.

Szóval nagy a baj, mert nem értem én ezt a világot. Mi történt velem? Velem történt valami? Szenilis lettem? Érzéketlen? Aki nem tudja befogadni azt, ami körötte van? Úgy érzem, egyszerűen lebénultam attól, ami ma van a környezetemben, az országban, a világon. Aki ismer, tudja: semmiről nem szoktam felelőtlenül és meggyőződés nélkül véleményt mondani. Ha nincs mondanivalóm, inkább hallgatok. Figyelek. Olvasok, tájékozódom. Figyelem azokat az embereket, akik számomra mérvadó véleményeket mondanak, szelektálok, szűrök, válogatok. Aztán egyszer csak kialakul valami, amit el tudok fogadni, vagy kitalálok valamit, amit érdemes mások elé tárni és elfogadtatni.

Vagyis: eddig így volt.

Mostanra eljutottam a bénulásig. Hogy is mondják a fiatalok? Csak nézek ki a fejemből. Mi ennek az oka? Miért érzem azt, hogy zűrzavar van mindenütt? Háziasszonyok, apukák politikusok, pártok között.

Azt látom, túl sok lett a megmondó ember, akik azt hiszik, hogy ők aztán tudják, mit kell csinálni. Holott szó sincs róla! A jelenlegi helyzet pedig egyértelmű. A sokaság célja a jelenlegi rendszer leváltása, a NER kiebrudalása a hatalomból.

A támogatók, liberális szívük minden melegével biztatják az új embert, aki bejelentkezett vezérnek. Mert a magyarnak bizony vezér kell. Új vezér. Vagyis: legyen csere. Nem tudom őket elítélni, reménykednek, de ebben a fene nagy reménységben sokszor félrenéznek, sokszor félreteszik a józan eszüket.

Azok véleményét tiszteletben tartom ugyan, akik az eszükkel, tapasztalatukkal próbálnak segíteni ennek az új politikai képződménynek, mert abban reménykednek ők is, amiben oly sokan, hogy lesz változás és azt csak úgy lehet véghez vinni, ha a tömeg összeáll, egy ember mellé. Bár szerintem ők is tévedésben vannak, azt hiszik, aki a vezérelv szerint lépked a politikusi lépcsőkön, az formálható és hajlítható. A jóra. Az okos dolgokra.

De nem! A vezér az öntörvényű és soha nem befolyásolható, csak átmenetileg és látszólag. Láttuk eddig is. A vezérre csak azok vannak hatással, akiktől anyagi értelemben függ. Ideig, óráig. Mert az anyagiak, ha ma még nem jelenik is meg a szemünk előtt, hogy mennyire fontos az új, gyors ütemben élre törő pártnál is, előbb-utóbb ott is a legfontosabb szempont lesz. Akár kimondják, akár nem. Addig, amíg az állam emlőin élősködhetnek a politikusok és pártjaik, és nem a támogatóik tartják el teljesítményüknek megfelelően, ebben nem lesz változás.

Sőt, azt gondolom, nemcsak változás nem lesz, de lesz még nagyobb zűrzavar. A közösségi média olyan, mint egy lakmuszpapír, megmutatja, milyen szörnyű állapotba zuhant a társadalom. Az emberek gyűlölködnek, válogatott cifraságokat vágnak egymás fejéhez, itt adják ki dühüket. Finom úriasszonyok káromkodnak, okos, elegáns urak barmozzák le egymást, s bizonygatják, az a hülye, aki nem az ő oldalukon áll.

Azokat is megértem, akik indulatosan egy tiltó gombbal tüntetik el ismerősüket a láthatósági körből, mert szívük joga. Csak azokat nem fogom megérteni soha, akik úgy érzik: ők azok, akik tévedhetetlenek, s ha valaki nem ért velük egyet, az vagy hülye, vagy nincs is.

Nem gondolom, hogy mindenkinek filozófusnak kellene lenni, hiszen unalmas lenne az élet a sok okos ember között. Még akkor is, ha nem értenének egyet semmiben. Hiszen a szenvedély a politikában, a társadalmi életben is olyan mint, az ételben a só. Ha kevés, akkor íztelen lesz minden, ha sok, akkor meg ehetetlen. Azt viszont eltalálni, hogy tökéletes legyen, nem olyan egyszerű ám! Kell hozzá egy jó recept, s nem hiányozhat belőle a tapasztalat sem. Sőt, tovább megyek, ha mind a kettőt alkalmazzuk és használjuk, abból már kijöhet valami jó.

De addig is, míg meglesz a receptünk, gyakoroljunk. Gyakoroljuk a toleranciát, a demokratikus látásmódot, egymás tiszteletét, s legyen bátorságunk bevallani, nem vagyunk tökéletesek és fogadjuk el magunkat és másokat is olyannak, amilyenek. A gyűlölködést és az acsarkodást pedig hagyjuk ki a repertoárunkból. Az élet színpadján ezekért nem taps jár, hanem gyomorgörcs lesz a vége.