Pályám kezdetétől kedvenc műfajomnak tartottam/tartom a portréírást. Tudom: ez az egyik legnehezebb írásmű, főként napilapban. A szerkesztők ugyanis nem szeretik a hosszú írásokat (főleg manapság nem), tehát viszonylag röviden, húsz-negyven mondatban kell/illik fölrajzolni egy-egy kiszemelt-érdemes személy legjellemzőbb vonásait. A szerzőnek ráadásul nagyon meg kell gondolnia, hogy miként veti papírra (számítógépbe) a portré legmarkánsabb vonásait, elvégre (látszólagos) szűkszavúságával korántsem szeretné elnagyolni mondanivalóját…A most következő arcképvázlat 55 esztendővel ezelőtt (1969. május 11-én) jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban; az illusztráció kedves kolléganőm, Nagy Éva felvétele.
«Régi épület, hatalmasnak tetsző szobákkal. Jó ízléssel berendezett lakás, megnyugtató, nem feszélyező tisztaság.
A háziasszony szabadkozik az öltözete miatt (melegítőben nyitott ajtót), hogy éppen a fürdőszobában van dolga, a kislánya ruhácskáit mossa. Aztán beszalad a belső szobába. Hallom az ajtórésen át:
– Zoltán, kelj fel! Apukám, téged keresnek!
– Ne haragudj, öregem, délutánonként, ha tehetem, sunyok egyet – mondja Zoltán. – Így tudok legjobban túladni a fáradságomon…
Polgárdi Zoltán 36 éves, okleveles villamosmérnök, az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalat műszaki fejlesztési osztályának csoportvezetője, kétszeres kiváló mérnök, kiváló újító, szabadalomtulajdonos. Egy gyönyörű kislány, Krisztike édesapja, példás családi életű férfi, különös, regényes életúttal, viharokkal, fölismerésekkel, a melósgyerek hűségével, keserű tapasztalatokkal, sarkalló elégedetlenséggel, csöndes konoksággal, morzsaérzettel.
– Judittal Sóstón ismerkedtem meg. Oda küldtek az egyetemről jutalomüdülésre – beszéli Zoltán. – Szakmabeli, szintén villamosmérnök, a Vagongyárban dolgozik. Tizenkét éves házasok vagyunk, és boldogok. A gyerek még boldogabbá tett bennünket, mint azelőtt voltunk.
Judit kávét tesz az asztalra. Csak egy csészével.
– És te? Nem iszol?
– Már rég leszoktam róla, nem tesz jót az idegeimnek, tudod, amikor másodszor kiborultam. megfogadtam, megpróbálok észszerűen élni.
Lássuk a szálakat! Zoltán hátra dől a széken, elgondolkodva fölfelé fújja a Corvina füstjét. Barátsággal ölelkeznek a kék karikák a kávé illatával. Zoltán szőkesége, acélosan kék szeme átvilágít ezen a békés képen.
– Édesapám 800 forintos portáskeresetéből nem futotta volna az egyetemre is, a családra is, azonban kitűnő tanuló lévén – megkaptam a Rákosi-ösztöndíjat. Kitüntetéssel végeztem az egyetemet. Rövid ideig az egyetemen dolgoztam, majd hazajöttem Győrbe, az ÉDÁSZ- hoz.
– Úgy éreztem, mindenki az én utamat egyengeti – folytatja –, annyira jól indultam. Megírtam az első szakcikkemet, szabadalmi védelmet kaptam egyik javaslatomra…Aztán a cikkre senki sem figyelt fel, a szabadalmam senkinek sem kellett. Ráadásul állandó összeütközésbe kerültem egyik vezetőmmel, aki szakmai féltésből, úgy érzem, egyáltalán nem kedvelt. Naponta 50–60 telefont kaptam, ami ugyanennyi vagy még több intézkedéssel járt. Mindenki a Polgárdit kereste, és én húztam, nem szóltam, csináltam a dolgomat.
Hallgatott. Akkoriban ragadt rá: „a csöndes konok” jelző. És akkor jött rá Zoltán, hogy sürgősen változtatnia kell élete ritmusán. Nevet, elismerést kell szerezni mielőbb, mert különben elmerül, másodrendű személlyé válik. Addigra már felmérte Zoltán: nem önmagának tetszelgő hiúságból, hanem úgy, amint a világ dolgait szemléli, racionálisan, műszaki szemmel és értelemmel merte bevallani, hogy van benne „spiritusz”.
– És jöttek a pályázatok. Beneveztem egymás után háromszor – mondja Zoltán. – Minden rendben volt, de egy adminisztrációs rövidlátás miatt először nem kaptam meg a „kiváló” címet. Hatvanhatban újra beneveztem. Sikerült. Hatvanhétben is, akkor is nyertem. Hatvankettőben megismertem a fotózás örömét. Akkor a fényképezésbe fojtottam teljes energiámat. Ma már nem fotózom, nincs rá időm, és erőm sincs hozzá. Mostani helyemen, beosztásomban lubickolhatok a munkában magam határozom meg az elmélyülés mértékét. Élvezetes küzdelmek ezek. Számítógépes programozás, tervezés matematika. A gép és az ember.
– Élvezni akarom az alkotás, a munka szabadságát az az én szabadságom, és gyerekemé is, családomé – vall Zoltán.
– Mitől függ az egyén szabadsága? A társadalom erejétől. És a társadalom ereje? A lélekszámtól, az értelemtől, a technika fejlettségétől. Az első kettőhöz kevéssel tudok csak hozzájárulni. De mérnök vagyok, a technika fejlesztéséért tehetek. De mozgolódom, és ha a morzsák együtt mozgolódnak…
Óriások lesznek, Zoltán!»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
