Dr. Langerhans polgármestert és von Wiltberg főpénztárnokot őrizetbe vették, majd taxival Berlinbe szállították… Előtte azonban a kapitány pénztárzárást készíttetett, és felhatalmazására való hivatkozással magával vitte a kereken 4000 márkát… Véleményünk szerint a vakmerő tettet vagy egy őrült, vagy egy csaló követte el…”
A Köpenicker Dampfboot 1906. október 16-i különkiadása –>
Ki ne ismerné Wilhelm Voigt cipészsegéd, a „köpenicki kapitány” történetét, aki éppen 110 esztendővel ezelőtt egy szakasz katonával elfoglalta a köpenicki városházát? Az egyszeri kapitány Németország-szerte és külföldön is nagy port fölkavart esete egy csapásra nevetségessé tette a Vilmos császári korszak – és egyáltalán: a porosz militarista szemlélet – egyenruha-tiszteletét. Az alattvalók, egyszerű polgárok, városi tisztviselők és választott tisztségviselők meghunyászkodását a mindenható uniformis előtt. Éppen 85 esztendővel ezelőtt ebből a sztoriból írta remek társadalmi szatíráját a 20. század egyik legjobb tollú német drámaírója és elbeszélője, Carl Zuckmayer 1931-ben „A köpenicki kapitány” címmel.
Ki volt hát a „köpenicki kapitány”, azaz (még a nevével is Vilmos császárra emlékeztető!) Wilhelm Voigt? A köpenicki események után három esztendővel – föltehetően egy avatott tollú újságíró fantáziadús segítségével – jelent meg Voigt önéletírása: „Hogyan lettem köpenicki kapitány?” címmel. Miután vakmerő tettéért a bíróság elítélte, két esztendőt töltött fegyházban, majd a császár személyes amnesztiában, kegyelemben részesítette a cipészsegédet. Ő aztán „hálából” bejárta az akkori Német Birodalmat, fél Európát, széltében-hosszában beszélt-meséit viselt dolgairól.
Szép kort ért meg Wilhelm Voigt, ugyanis 1849. február 13-án született a kelet-poroszországi Tilsitben, és Poroszország urainak nem kis bosszúságára a Luxemburgi Nagyhercegségben hunyt el 1922-ben. Apja természetesen katona volt, akkor éppen I. Vilmos dicsőségére Badenben harcolt. Mindkét öregapjától csak a katonai dicsőségről, az 1813–15-i hadjáratokról hallott reggeltől estig. Önéletírásában meg is jegyezte Voigt „kaptafakapitány”: mindig is nagy tisztelője voltam a katonáknak.
Miként lett bűnöző az egyenruha-tisztelő fiatalemberből? Az apja tette azzá, miután a családját is koldusbotra juttatta csillapíthatatlan kártyaszenvedélyével. A fiú megszökött hazulról, csavargásért a rendőrségen jól elverték. Attól kezdve nem találta a helyét. Königsbergből (ma Kalinyingrád, Oroszország enklávéja Lengyelország és Litvánia között) az akkori Danzigba (a mai Gdańskba), majd Berlinbe igyekezett, ahol nagynénje élt. A birodalmi fővárosban tanulta ki a cipészmesterséget. Egy alkalommal pénzesutalványt kapott, amelyet 3 tallérról 32-re hamisított a feladó felületességének köszönhetően. Fölbuzdulva a sikeren, önmagának föladott utalványokat váltott be és mindegyre jobban ment a dolga, mígnem rájöttek a cipészsegéd csalafintaságaira.
Tizennyolc esztendősen 12 évi fegyházra ítélték Voigtot. Sok mindent megtanult a börtönben a dörzsölt fickók társaságában. Leginkább azonban a katonás fegyelmet és a katonai kifejezéseket, amelyeknek majdan köpenicki „kirándulásakor” nagy hasznát vette. Kiszabadulása után bejárta fél Európát: Berlinből Erfurtba, Prágába, Bécsbe vándorolt, munkát keresett. Még Magyarországon is átgyalogolt, majd a romániai Iașiból Odesszába, aztán vissza a szülővárosába, Tilsitbe, Lódzba, Obornekbe, Wronkéba jutott. Egy táncmulatság után betörést bizonyítottak rá. Az ügyből nem tudta kimosni magát, visszaesőként újra bebörtönözték. Kiszabadult, majd megkezdődött az igazi kálvária: nem tudott elhelyezkedni, és nem is utazhatott munkát keresni, mert nem kapott útlevelet. Közveszélyes munkakerülőként állandóan zaklatta a hatóság…
Elhatározta: akár erőszakkal is, útlevelet szerez, hogy megszabaduljon a zaklatástól. Arra számítván, hogy mint évtizedekkel előtte, 1906 őszén is hozzájuthat a gondjait elűző passzushoz valamelyik városházán. Ez adta az ötletet a „kaptafakapitány” Voigtnak, hogy egy kikölcsönzött századosi (kapitányi) egyenruhában belőle is lesz Valaki, aki előtt megnyílnak a hivatalok szekrényei, amelyekből egy mozdulattal kiemelheti új élete zálogát, a megváltó útlevelet.
Együgyűnek tetsző ötlete alapján (ki gondolta volna?!), ment minden, mint a karikacsapás. Maga mellé rendelt egy szakasz őrkatonát az utcán, megetette, megitatta „beosztottait” a „kapitány úr”, aztán irány a köpenicki városháza! Senkinek sem tűnt föl, hogy nem valódi katonatiszttel van dolga. Minden megnyilatkozása, keménysége, sarkossága, szókészlete ráillett az akkori idők Potsdamban nevelkedett, a császár zászlajára fölesküdött egyenruhás urakra…
Tíz nappal később ugyancsak különkiadásban tálalta a szenzációt a Köpenicker Dampfboot:
„Letartóztatták a köpenicki kasszarablót! A berlini bűnügyi rendőrség ma reggel őrizetbe vette a köpenicki pénztár kifosztóját a kelet-berlini Langenstrassén. A többszörösen börtönviselt, büntetett előéletű egyén a tilsiti születésű Voigt cipészmester… Voigt 27 évet töltött különböző fegyházakban… Sohasem volt katona. Az elrabolt pénzből még 2000 márkát megtaláltak nála ötvenmárkás címletekben.”
Voigtot fél Németország rendőrsége kereste, mire sikerült elfogni. A rendőrségen (bizonyítékul) beöltöztették a kapitányi egyenruhába. És miként Zuckmayer is megírta, és a felejthetetlen Heinz Rühmann filmen eljátszotta, a „kapitány” kérte, hadd tekintse meg magát így a tükörben.
Mert mégsohasem látta önmagát egyenruhában…
(A fenti írás eredetileg a Magyar Hírlap, 1986. október 18-i számában jelent meg)
