Miniszterelnökünk fejéből kipattant a szikra: megint tenni kéne valamit, hogy a közelgő választások előtt a nyugdíjasok az eddiginél is jobban érezzék a kormány gondoskodását, elvégre tekintélyes, 2,5 milliós szavazótáborról van szó. (A cikk illusztrációinak forrása: Nemzeti Fotótár; a képek az 1950-es évek végén, az 1960-asok elején készültek.)

Így hát a kárpát-medencei magyarok miniszterelnöke a legutóbbi évértékelőjén bejelentette: a nyugdíjasok áfa-visszatérítést kaphatnak a vásárolt zöldség, gyümölcs, tejtermékek után…
…miután ezen nyalánkságok ára már jó ideje az egekbe szökött. Nem tévedés: az élelmiszerek általában 63 százalékkal drágultak az utóbbi három évben, és ezt mindenki megérzi, leginkább a nyugdíjasok.
A „lendületesen fejlődő, erősödő, gazdagodó és gyarapodó” Magyarországon körülbelül 400 ezer olyan nyugdíjas van, akinek a teljes havi ellátása nem éri el a 200 ezer forintot. Már-már ott tartunk, hogy számukra drágább a leves, mint a hús…


Tehát, ugye, tenni kéne valamit. Persze nem a zöldségek s gyümölcsök messze földön példátlanul magas, 27 százalékos áfáját kéne csökkenteni valamelyest. Az mindenkit érintene, és a nyugdíjasok nem éreznék magukénak. Kitalálták hát a budai karmelitában, hogy az idősek MAJD KAPHATNAK egy kedvezménykártyát, amit vásárláskor a pénztáros beolvas a számla mellé, a visszatérítést pedig MAJD a nyugdíjjal együtt fizetik ki havonta. MAJD októbertől.
Közben aztán kiderültek bizonyos részletek is. A visszatérítés nem korlátlan. A nemzetgazdasági miniszter szerint a visszatérítés AKÁR 10-15 ezer forint LEHET havonta. Egyes számítások szerint ehhez legalább 40 ezer, más kalkulációk szerint 50-60 ezer forint értékben kell vásárolni a szóban forgó termékekből. Könnyen megszámlálható, hány olyan idős ember van, aki ezt megteheti azután, hogy legalább ennyit kiadott már – a gyógyszerére.
A felmérések azt mutatják, hogy a (kis)nyugdíjasok csak annyit tudnak költeni havonta zöldségre, gyümölcsre, ami után legfeljebb 1000-1500 forint térítés járhat.

A győri piaci árak – amikor még nem volt áfa: 1968 nyarán.

Ez a kormányzati kártyás ötlet nem aratott osztatlan, mondhatni semmilyen sikert sem. Az internet közösségi oldalain csak úgy özönlöttek a vélemények. Sokan azt tették szóvá, ez biztosan nagy biznisz lesz azoknak (na kiknek?), akik a kártyákat gyártani fogják. A legtöbben a leendő technikai kivitelezést nem értik, hiába mondja a számítástechnikában kezdettől példásan jártas miniszterelnök, hogy pofonegyszerű lesz. Igaz, hogy minden terméken vonalkód van, de hogyan választják külön a kedvezményezett cikkeket más áruktól, s miként jelzik ezt azon a bizonyos kártyán és hogyan tdatják a nyugdíj-folyósítóval?

És ha a nyugdíjas nagymama, nagypapa – régi szokásrend szerint az egész családnak bevásárol? Még talán az is előfordulhat, hogy Viktorka helyett majd a kártyáját lobogtató nagyit ültetik a bevásárlókocsiba. Netán a pénztárnál külön kell majd válogatni, fizetni az én tökömet meg a te töködet? Hadd dolgozzék a pénztáros, hadd hosszabbodjék a fizetni szándékozók sora, elvégre még csak most jöttek ki a munkahelyükről, ráérnek!
Engedtessék meg egy pofonegyszerű ötlet közzé tétele, és ez az áfacsökkentés. Csakhogy a kormány hajthatatlan: „Életünket és vérünket – de áfacsökkentést azt nem!”
Még valami, ami nem kis hatással van az árakra általában. A mai kereskedők nem szégyellősek az árképzéssel. Elfelejtették, mi volt az egykor olyan sikeres (örmény, görög vagy zsidó) elődeik mottója: nagy forgalom kis haszon.
Ne legyünk igazságtalanok, nem varrható minden az ő nyakukba sem. Az áremelkedésben meghatározó szerepük van maguknak a termelőknek is. Hiszen az ő költségeik is – a vetőmagoktól a szállításig – drasztikusan és egyre nőnek, amit lehetetlenség lenyelni.
Kevesebb szó esik még valamiről, aminek mégis csak van jelentősége a mai helyzetben. A múlt század hatvanas-hetvenes években hihetetlenül megnőtt a városi lakosság igénye a víkendtelkek iránt. Erre a tanácsok (a helyi közigazgatás mindenhatói) felparcellázták az addig gyakorlatilag hasznosítatlan területeiket. Győrött például hétvégi telkek százait alakították ki a Rabkertben, Sáráson, Szentivánon. Ezek a telkek olcsón bérbe vehetők, később megvásárolhatók is lettek. Hivatalosan szerszámoskamrát, gyümölcstárolót lehetett építeni rájuk. Aztán mivel laza volt – talán szándékosan – a hatósági ellenőrzés, a kamrák s tárolók átalakultak előbb helyes kis hétvégi házakká, később valóságos nyaralókká, sőt, állandó lakhatásra alkalmas épületekké, családi házakká. Társulási formában bevezették a villanyt, majd a vezetékes ívóvizet, néhol a földgázt is.
Ám ami a lényeg: művelték a kerteket, megtermelték maguknak, alkalmasint a rokonoknak, ismerősöknek is a szükséges zöldséget, gyümölcsöt. A kertszomszédok egymásnak adták át különböző termesztési, gondozási praktkáikat… Így ment ez jó ideig, de aztán vége szakadt.

Ma már inkább csak az idősek adják fejüket (derekukat) a kertművelésre, a fiataloknak vagy nincs rá idejük, vagy abszolút nem érdekli őket. Ami nekik kell, azt megveszik a boltban. A kerteket elfüvesítik, s palánták helyett baráti összejövetelekkel, grillpartikkal hasznosítják. Közben a vetőmagok, növényvédő szerek, kertművelő eszközök, öntözőberendezések borzasztóan megdrágultak, nincs is tehát semmi, ami házi termesztésre ösztönözne. Hirdetik eladásra az egykor annyira áhított víkendtelket csak éppen vevő alig akad már…