Régi, jó bevált újságírói ötlet: téli fagyban a kemence előtt hosszú nyelű lapáttal, meztelen felsőtesttel dolgozó pékről, nyár közepén hűtőházi fagyban már-már didergő csomagolóasszonyokról meg a pokoli hőségben helytálló olvasztárról ír a krónikás, netán kézzel arató, kaszával suhintó parasztemberről, aki egy kis árnyékról, hideg kútvízről álmodozik a déli nap csillapíthatatlan hőségében…azért, hogy ily módon is kifejezze önmaga és embertársai együttérzését, tiszteletét azok iránt, akik a cikkben szerepelnek – és persze sok tíz- meg százezer társa iránt is. Hatvan esztendővel ezelőtt bevált az ötlet, és ha az utóbbi években megélt szeszélyes, már-már kiszámíthatatlan időjárás folytatódik, akkor újra elővehető. (Az alábbi írásom a Győr-Sopron megyei napilap 1965. július 16-i számában jelent meg.) A nyitó kép forrása: www.wko.at.

«Kedves téli látvány a forró nyár közepette: millió parányi csillagként szórja szerte villogó sugarait a dér. Hideget, jóleső hideget lehel magából a föld, a fal, a mennyezet.

Leejtek egy szem meggyet. Koppan és ugrik. Éppen a térdemig. Kemény, akár a Duna-kavics, de rugalmas. Jégmeggy. Duzzad az élettől, Derűsen piros, mintha csak most szedték volna a fáról. Mintha az ágon csüngene harmatos nyári reggelen. Mosolyog ez a meggyszem! – Csak hideg, nagyon hideg, mínusz húsz fokos, és alszik. Téli álomba dermedve alszik.

Minden alszik itt, a Hűtőipari Országos Vállalat győri Hűtőházának negyedik emeleti kamrájában. Szundít az üde zöld borsó, a meggy, a félsertés, a félkészétel.

Ma már csak a felnőtt győriek emlékeznek a Hűtőház hatalmas tömbjére az Ipartelepen… (A kép forrása: Győri Szalon.)

Dörmögő hangú nyári Mikulás Pócs Imre. Arca piros, kicsípte a hideg. Még az orra hegye is olyan. Bajuszáról dér csillog. Rakosgat a nyári Mikulás. Olyanokat rakosgat, amiket majd esetleg a téli Mikulás meglepetésként elénk tesz tarisznyájából. Meggyet, málnát…

Kint a folyosón asszonyok. Köpeny rajtuk, alatta bőr- bekecs, szőrméje kilátszik. Egyikük nagy tepsiben borsót tör. Fakalapáccsal zúzza széjjel az összefagyott borsószemeket.

(A kép forrása: https://www.giesserei-radeberg.de)

Izom feszül, veríték csorog. Zaj. Rettenetes zaj. Meleg. Hőség! Átéget a ruhán, perzseli a bőrt. Az acél fehéren folyik a kemencéből. Vakít és éget. Húsz méter távolságból is éget.

Két férfi, alig négy méterre az acélfolyótól, hosszú vasrúddal kotorászik a kemence gyomrában.

Felhördül a kemence. Acélt emésztő torkából kékeslila lángnyelvek csapnak a tető felé. Egy pillanatra vörös a láng, aztán vészjósló morgás közepette füstbe burkolódzik. Lenyűgöz a látvány.

A szürkéskék ködön át sárgásvörös testek villódznak. Kar, hát, arc, szemüveg. Az ember birkózik a kemencével, mint egy mesebeli óriás sárkánnyal. Izzó tűzkígyóitól nem retten vissza. Legyőzi, megfékezi.

Tizenhárom esztendeje olvasztár Kratky Győző, az Öntödei Vállalat győri acélöntödéjében. Tizenhárom éve nap nap után – három műszakban – vívja forró csatáját a fehér acéllal. Vannak, akik elragadtatásukban hősnek titulálnák őt és társait.

Megkérdeztem van-e hősi érzése?

– Csak a hőséget érzem. De megszoktam és sokszor már fel sem veszem. Ezt a munkát választottam és ez meleggel jár…

Mit kívánna Kratky Győző, ha teljesülne vágya? „Legyen sok gyümölcs, és olcsó”. – Azt hittem, hogy vizet, hűs szellőt, felüdülést mond. Vagy a Balaton partját említi.

– Mennyi vizet iszik meg naponta?

– Tíz litert is, ha meleg van. Szódavízből még több is elfogy, akár fél ballonnal is.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)