(Mindenekelőtt a nyitó képhez: A Drezdai Műszaki Egyetemen végzett sok száz magyar hallgatónak különösen ismerős az építőmérnöki tanszék számára emelt Beyer-épület a jellegzetes Lohrmann-obszervatóriummal. Foto: wikipedia.org)

A történelmi léptéket tekintve villámgyorsan végbement német egyesülés, ami – erre legalább büszkék lehetünk mi, magyarok, hiszen tulajdonképpen itt, magyar földön gyorsult kozmikus sebességűre az 1989. késő tavaszán, nyarán kezdődött, valójában keletnémet politikai, gazdasági, társadalmi változásözön, ami jó egy év alatt – hivatalosan 1990. október 3-án – Kelet- és Nyugat-Németország egyesüléséhez, az európai és a világpolitika óriási változásához vezetett. Összenőtt, ami egyébként is összetartozott… A német egységesülésnek mi, magyarok itthon főszereplői voltunk, mi vágtuk át azt a sok évtizedes drótakadályt, aminek eltakarítása után szabadon átjárhatóvá a Kelet és a Nyugat évtizedekig szigorúan lezárt határa. Ugyanakkor gondjaink is keletkeztek a német egységesülés okán. Közülük, íme, az egyik, amiről a rövid életű „komoly bulvárlap”, a Mai Nap 1990. június 12-i számában írtam:

«Megszámláltattak a Német Demokratikus Köztársaság napjai Németország két felének fölgyorsult egyesülési folyamata miatt. Azok a megállapodások, szerződések, egyezmények, amelyeket az elmúlt jó negyven évben írtak alá hazánk és az NDK között, kényszerű módon felülvizsgálatra, kiegészítésre, átírásra szorulnak. Van köztük halaszthatatlan is, mint például a Kelet-Németországban tanuló magyar ösztöndíjasok, résztovábbképzősök, aspiránsok ügye.

Dr. Szepesi János, a berlini magyar nagykövetség ösztöndíjas-felelőse elmondta: már februárban levelet küldött a Külügyminisztérium Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettesnek. A külügy kérte: tekintettel a július elsejével megvalósuló német valutaunióra, döntsenek a még NDK-ban tanuló magyarok ösztöndíj-ellátásáról. Június 30-ig 378 keletnémet márka alapösztöndíjat kaptak fiataljaink. Júliustól legalább 500 nyugatnémet márkára lenne szükségük, hogy tisztességesen megélhessenek. (A valutaunió után 495 DM-ben állapították meg a minimális „keletnémet” nyugdíjat!) Még így is előfordulhat, hogy az elszabaduló árak miatt nehézségeik támadnak az olcsóság NDK-beli paradicsomához szokott egyetemistáinknak. Az államkasszát terheli továbbá ösztöndíjasaink évi egyszeri utazási költsége is, ugyancsak valutában.

Napjainkban mintegy 230 ösztöndíjas egyetemi hallgató, valamint majdnem 400 részképzős és aspiráns tartózkodik keletnémet felsőoktatási intézményekben. Az ősszel 60 elsőéves kezdi meg tanulmányait a nyugativá alakuló keleti német földön. A berlini magyar ösztöndíjas-felelős szerint mintegy kétmillió nyugatnémet márkára lenne szükség, hogy ne kelljen hazahívni a magyar hallgatókat.

Szabó Sándor, a Külügyminisztérium illetékes területi főosztályvezetője is egyetért azzal, hogy igen gyors és végleges döntést kell hozni a számunkra rendkívül fontos németországi képzés ügyében. Azonkívül, hogy itthon nem oktatott szakmákat sajátíthatnak el fiataljaink, jóformán tökéletesen megtanulják a nyelvet is. Diplomáciai források szerint Bonn és a (nyugat)Német Felsőoktatási Csereszolgálat nem kívánja akadályozni a német szellemi exportot, ami akár jelzésnek is fölfogható: a német egyesítés költségeiből fedeznék a magyarok ösztöndíjait.

Svékus Gábor, a kultuszminisztérium NDK-referense közölte: ma magyar–keletnémet szakértői megbeszélés kezdődik Budapesten, egyebek között az ösztöndíjasok jövőjéről is.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)