Az újságíró archívumából – Kallódó értékek (3.)

Amennyire csak lehet, igyekszem sűríteni az 1965–66-ban megjelent “Kallódó értékek” összefoglaló című cikksorozatom részeit, miközben arra is ügyelnem kell, hogy az írásokban “elrejtett” társadalmi-szociológiai utalások megmaradjanak. A magyar társadalom viszonylag lassú, ám meg nem állítható átalakulásának jellemzői olvashatók ki a helyzetjelentésekből és e jelentések főszereplőinek elmondásaiból. Íme, egy újabb rész a “Kallódó”-soroaztból; megjelent 1966. január 19-én a Győr-Sopron megyei napilapban. (A nyitó forrása: Magyar Mezőgazdaság.)

«A Könnyűipari Alkatrészgyártó és -ellátó Vállalat soproni gyárának munkaügyi osztályán olvastam a szakonyi „Első Ötéves Terv” Termelőszövetkezet elnöke és a község tanácselnöke által aláírt levelet, miszerint Hollóssy Béla (1948. május 30-án született) mezőgazdasági kovácsra nincs szükség a faluban. A tizennyolcesztendős fiú tavaly június 23-án szerezte szakmunkás-bizonyítványát. A tsz nem tud munkát adni neki, tehát nem is fogadja be – amint ezt az imént idézett levélben a tsz-elnök és a tanácselnök kijelentette.

A gyár munkaügyi előadója „megvigasztalt”, hogy Hollóssy Béla nincs egyedül. Másokat is kitagadott a falu, miközben a rádió, a sajtó, sőt még az országgyűlés is azzal foglalkozik, hogy miért nincs elég fiatal a falvakban. És megmutatta Szabó János (1947. július 2.) Peresztegen kelt „elbocsátó szép üzenetét” is. Szabó szintén mezőgazdasági kovács szakmunkás. Aztán Dömötör István (Sopronkövesd, 1942. július 1.) kálváriáját dokumentálta a munkakönyvével, aki 1957. január 15– június 15-ig a Franciska-majori sertéstenyészőben bojtárkodott. 1957. június 16-tól 1958. október 15-ig erdei munkás volt a Soproni Tanulmányi Erdőgazdaságban. 1961. június 8-án szakmunkás-bizonyítványt szerzett Szombathelyen. Szakmája: gyümölcsfa-termelő és faiskola-kezelő. A Soproni Állami Gazdaság 1961. július 7-től augusztus 14-ig foglalkoztatta, majd feleslegessé vált. Három nappal később a Lövői Késgyárba került segédmunkásnak. Négy évig ott dolgozott, és tavaly tavasszal helyezkedett el a Könnyűipari Alkatrészgyártó és -ellátó Vállalat soproni gyárában betanított munkásnak.

Három fiatalember. Három a sok közül. Szakmája mindegyiknek van, csupán megfelelő állása nincs. A falu nem fogadja be egyiket sem, pedig szeretnének visszamenni, hiszen Dömötör például már a nősülés gondolatával foglalkozik; a másik kettőnek is komolyak a szándékai. Otthont alapítani városi albérletben, gyereket nevelni hónapos szobában: ki kívánhat ilyet? Otthon mégis csak könnyebben boldogulnának. A fizetésük is több lenne, hiszen a szakmájában dolgozó ember inkább megtalálja a számítását.

Szabó János ezt mondja:

– Azzal biztattak végső elkeseredésemben itt a gyárban, hogy jöjjek csak, hamarosan felépül a kovácsműhely, találok ott majd munkát. Mire a műhely felépül, addigra behívnak katonának… Peresztegen nyolc kovácsot neveltek a tsz patronálásával. Végül egyikünk sem kellett. Bezzeg addig igen, míg tanultunk. Potyamunkát végeztünk, fizetni nem kellett érte. Szakmunkás-bizonyítvánnyal a kezünkben le is út, fel is út…

Hollóssy Béla:

– Elmennék bárhová, csak művelhessem a szakmámat. Megtanulnám a gépipari kovácsmesterséget is… Szakonyban az egyik kovács nyugdíjba megy, jelentkeztem a helyére, de nem kellek.

Dömötör István is panaszkodik:

– Tizenegyedmagammal kerültem a Soproni Állami Gazdaságba Szombathelyről. 1400-at ígértek, de csak 800–900 forintot kaptunk. Sopronkövesden sem kellek a tsz-nek; még az ott kitanult ipari tanulókat is szélnek eresztették. Nem tudom, hogyan gondolkodnak a tsz vezetői: miként jönnek ki jobban, ha szakemberek, vagy ha csak „hozzáértők” dolgoznak a kerteszetben…

Piskó Imre, a Könnyűipari Alkatrészgyártó és -ellátó Vállalat soproni gyárának művezetője is tanúja volt e beszélgetésnek. Amikor a fiúk elköszöntek, így szólt hozzám:

– Alighanem én is jelentkezhetnék „kallódó értéknek” a feleségemmel együtt. Szakmám kohásztechnikus, de lakatos művezetőként dolgozom. Feleségem agronómus, és szintén nem talál magának állást. Egy fizetésből megélni nehéz, albérletben lakunk, az is nagyon egészségtelen, kisgyerekünk betegeskedik. Azon gondolkodom már, hogy visszamegyek Miskolcra. Sopronba csak a feleségem kedvéért jöttünk, a környéken élnek a szülei, hozzátartozói… Az elmondottakhoz kommentár aligha kell. A megoldás annál sürgetőbb.»

Ebből a folytatásból végre nagyon konkrétan kiderül, hogy a falusi fiatalok még ajó szakmával a kezükben is, nem tudják megszokni a távollétet, még akkor sem, ha az ezernyi lehetőséget kínáló fővárosba sodorta őket az élet. És akiknek netán nincs a képzettségüknek megfelelő munkakínálatuk, azok inkább szakmát/pályát váltanának, de – otthon, helyben. A következő írás címe: (csak az azonosítás kedvéért) “K. Z., Kapuvár környéke”, megjelent: 1966. január 25-én.

«K. Z., Kapuvár környéki olvasónkat lapunk január 19-i számában a „Kallódó értékek” sorozat Nem kell a fiatal a faluban című riportja ihlette a levélírásra.

Egyebek között így szól a levele:

„Idestova nyolc éve villanyszerelő szakmunkás vagyok. A körülmények arra kényszerítettek, hogy lakóhelyemtől távol, előbb Győrött, majd több dunántúli városban, végül Budapesten dolgozzam. Tavaly elvégeztem az autóvillamossági szaktanfolyamot.

Az utóbbi esztendőkben sok-sok újságcikk, tévé- és rádióriport igyekezett fényt deríteni arra, hogy mi az oka a nagyvárosok túlnépesedésének, miért menekül a fiatalság a faluból.

Sokszor keserű lett a szám íze, mert sem a kényelmes munkásszálló, sem az albérlet, sem az éjszakai Budapest csillogása nem tudta pótolni, feledtetni szüleimet, barátaimat, az otthoni környezetet. Zárkózott természetű fiatalember vagyok, akár a legtöbb falusi. A szórakozóhelyek világa nem nekem való. De azok is, akik kihasználják a város adta szórakozási lehetőségeket, előbb-utóbb kiábrándulnak, megcsömörlenek tőle. Mennének haza, ahol várják őket a szülők és a barátok. Mennének, ha mehetnének, ha lenne otthon munkájuk, megélhetésük…

Sokan hangoztatják, hogy Pesten és általában a városban jobban fizetik a szakmunkásokat, mint falun. Én is ezt vallom, hiszen jómagam tíz forint órabérért dolgoztam, de otthon vállalnám a jóval kevesebbet is, csakhogy otthon lehessek. Immár két hónap óta nem dolgozom, mert Kapuvár környékén nem tudok elhelyezkedni. Budapestre vagy Győrbe visszamenni nincs kedvem; érzelmileg ide vagyok kötve… Sajnos, nem vagyok egyedül ezzel a problémámmal. A velem egykorúak (huszonhárom–huszonnégy évesek!) között van éppen elég – építőipari gépkezelő, gépkocsivezető stb. – akik ugyanígy nem tud falun megélni a szakmájából”.

K. Z. levele önmagáért beszél. Bizonyára felfigyelnek rá a Kapuvár környéki szövetkezetek, vállalatok. Azért, hogy segítséget nyújthassunk neki és társainak, jó lenne, ha mielőbb közölné szerkesztőségünkkel pontos nevét és címét.

A posta tegnap délben másik levelet is hozott, ugyancsak a január 19-i, Kallódó értékek című írás hatására. Feladó: Kovács Tibor tsz-elnök, Kajárpéc, Egyetértés Termelőszövetkezet. Így ír: „Nagyon meglepett, hogy a szakonyi és a peresztegi termelőszövetkezetek elnökei és tanácselnökei Hollóssy Bélának és Szabó Jánosnak kiadták az igazolást, miszerint nincs szükség rájuk a faluban. Furcsa ez a helyzet: mi tsz-elnökök azon sopánkodunk, hogy elöregszik a tagság, nincs utánpótlás, közben szakmunkás-oklevéllel a kezükben szélnek eresztjük gyerekeinket. Elgondolkoztam azon, hogy fél év múlva nem ugyanezt teszem-e én is a községi tanács elnökével együtt. Miért? Azért, mert tsz-ünkben jelenleg két kovácsműhely van, két mesterrel. Az egyik kovács hatvan, a másik negyvenöt éves. Néhány évig még képesek ellátni a teendőiket, tehát nem mennek el a faluból. Az viszont biztos, hogy a két tanulónk, Szautner László és Gede László elmegy, mert nem tudunk nekik munkát adni a saját szakmájuk gyakorlására.

Más munkakörben bőven lenne tennivaló. Kevés a növénytermesztőnk, állattenyésztőnk, traktorosunk és gépszerelőnk. Elbeszélgettem a két fiúval: – Mit csináltok akkor, ha felszabadultok, de a tsz nem tud munkát adni nektek a szakmátokban? Dolgoznátok-e más szakmában, kocsisként, állattenyésztőként stb?

Egybehangzóan ezt válaszolták:

– Ha a tsz nem tud bennünket a szakmánkban elhelyezni, kérni fogjuk a vezetőséget, hogy járuljon hozzá: hadd helyezkedjünk el az iparban.

– Van egy ajánlatunk – folytattam a beszélgetést –, egyikőtök segíthetne a szerelőműhelyben a gépjavításnál, ahol a kovácsnak is hasznát veszik. Vagy: ha elvégeznétek a traktorvezetői tanfolyamot, utána lehetőség nyílna, hogy egy-két év múlva szerelőiskolára küldene benneteket a tsz. Több szakma birtokában már könnyű lenne a dolgotok.

A fiúk ezt válaszolták:

– Nem azért tanultuk a szakmát, hogy elmenjünk hazulról. Szívesen vállaljuk, hogy tanult szakmánk felhasználásával segítsünk a mezőgazdasági gépjavításnál. A traktorosiskola újabb kenyérkereseti lehetőséget nyújtana, sőt a gép szerelő szakma megtanulását is vállaljuk.

Tisztelt szerkesztőség! Szerintem így keltene ezt csinálni más termelőszövetkezetekben is.”

A szerk. megj.: Nagyon helyes Kovács Tibor elnök javaslata. Ilyen esetben valóban ezt lehet csak tenni. De: miért nem lehet mindezt megelőzni Szakonyban, Peresztegen, Kajárpécen, és körültekintő megfontoltsággal olyan szakmára tanítani a falusi fiatalokat, amiben felszabadulásuk után azonnal elhelyezkedhetnének?»

Kallódó értékek (3.)