Éppen öt évvel volt a helsinki folyamat első felvonásának a lezárulta után Európa és a nagyvilág. Akkor, 1973 nyarán földrészünk országainak külügyminiszterei, továbbá az európai biztonság és együttműködés rendszerének kialakításában érdekelt Amerikai Egyesült Államok és Kanada diplomáciájának vezetői a finn főváros Finlandia-palotájában dolgozták ki azt a világtörténelmi jelentőségű okmányt, amelyben valamennyiük kézjegyével hitet tett amellett, hogy Európában (és persze a világban) meg kell akadályozni a háborút, a fegyveres konfliktusokat, hogy az esetleges vitás kérdéseket (és belőlük volt ám ezeregy!) békés, tárgyalásos úton kell rendezni, egyúttal a lehető legszélesebb körű emberiességi, tudományos, kulturális stb. együttműködésre kell törekedni Európa (és a világ) népeinek a békés együtt munkálkodása céljából. Az egyhetes tanácskozáson részt vettem – tudósítóként, azóta is újságírói munkám egyik kiemelkedően fontos, magasztos küldetéseként tartom számon. (A nyitó képen: dolgozik a holland parlament 1805-ben alapított szenátusa.)
Akkor és ott, a finn fővárosban érzékeltem először és testközelből: európainak lenni mindennél nagyszerűbb életajándék, és ha majd mindaz, amit ott a miniszterek és diplomaták elhatároztak, záródokumentumban rögzítettek valósággá válik, ha sikerül megőrizni a békét ezen a sokat szenvedett kontinensen, és a békés együtt munkálkodás lesz a legfontosabb a majdan határok nélküli kontinensen, akkor az én korosztályom kijelentheti: érdemes volt küzdeni, hisz’ csodálatos jövőt alapoztunk meg a következő generációknak. Sajnos, nem minden történt úgy, ahogy reméltük. A hidegháború (mindenekelőtt az 1975. évi helsinki csúcstalálkozó után) megszűnt ugyan Európában, a nagyhatalmak szembenállása azonban korántsem, tekintettel arra, hogy a katonai leszerelés folyamata csak araszolgatott, miközben a legpusztítóbb fegyverzetek továbbra is Európára, a világra vetítették gyilkos árnyukat. Helsinki után öt, illetve három évvel jegyeztem föl az alábbi beszélgetést egy háborút megjárt katonapolitikussal. Az interjú 1978. július 7-én jelent meg lapomban, az akkor még tekintélyes, külföldön is mértékadó forrásként ismert Magyar Hírlapban.
Jacobus Uijen holland munkapárti szenátor nem is olyan régen még egyenruhában járt: a királyi légierő alezredese volt. Katonai tudását, tapasztalatait évekig a NATO kötelékében is kamatoztatta Brüsszelben. Hat esztendeig a Német Szövetségi Köztársaságban szolgált, ahol a nukleáris hadviselés szakmai kérdéseivel foglalkozott; gyakorta megfordult az Amerikai Egyesült Államokban – a Pentagon vendégeként. A második világháború idején ellenállóként csatlakozott a brit királyi légierő egyik kötelékéhez; első tiszti rangját is az angoloknál kapta a fasiszta Luftwaffe elleni sikeres bevetések után.
– Miután ismeri rövid életrajzomat – mondja a hatvan felé járó Uijen szenátor, a holland törvényhozás első kamarájának tagja –, minden bizonnyal meggyőzően hangzik: minden erőmmel ellenzem a háborút. Tiltakozom a nukleáris hadviseléssel való fenyegetés, a neutronfegyverrel való zsarolás ellen. Meglehetősen sok időt töltöttem el katonaruhában ahhoz, hogy fölmérhessem: földrészünkön, Európában nem lehet helyi háborút vívni. Itt nem lehet szó korlátozott összecsapásról, az ilyesmi csak szólam, hamis propagandafogás, gondolkodó embert meg nem téveszthet. Európa a legsűrűbben lakott kontinens, több mint 650 millió ember otthona: itt a leghosszabb a két világrendszer határa, itt állomásoznak a NATO és a Varsói Szerződés legnagyobb katonai erői…
– Folytassam? – kérdi szinte önmagától s acélkék tekintetével néhány pillanatig követi a forró fekete rövid életű páráját. – Miután a légierőtől tartalékállományba vonultam, minden energiámat a politikának szentelem. A holland Munkapárt (jelenleg éppen ellenzékben dolgozunk) radikális szárnyához tartozom. Haladó nézeteimért, elveim ért sokszor összeütközésbe kerültem konzervatív tiszttársaimmal, parancsnokaimmal, különösen azután, miután beválasztottak a párt huszonegy tagú végrehajtó bizottságába. Most a Munkapárt katonai szakértőjeként társaimmal együtt azért küzdünk, hogy a politikai enyhülés kiegészüljön a katonaival.
Aggodalom tölt el bennünket az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti viszony éleződése miatt – merül fejtegetéseibe a szenátor –, az ellentétek ugyanis nem segítik a biztonság erősítését. Mi azt szeretnénk. hogy a két világrendszer vezető nagyhatalmai a két- és sokoldalú leszerelési és fegyverzetcsökkentési tárgyalásokon egyaránt a népek érdekeit szem előtt tartó megegyezésre törekednének, persze a kölcsönös biztonság alapján. Nem elegendő a csökkentésről beszélni, cselekedni szükséges, de úgy, hogy az valóban az erőegyensúlyt, a biztonságot szolgálja. Csupán egy példát szeretnék elmondani: a legutóbbi másfél évtized alatt harmincezerrel csökkentettük a holland hadsereg létszámát. Az eredmény: katonaságunk minden eddiginél erősebb lett, ugyanis közben hihetetlen gyorsasággal fejlesztettek ki új és újabb fegyverfajtákat. Logikus tehát, nem csupán a létszámcsökkentés a megoldás kulcsa…
A témánál maradva kérdez a krónikás:
– Emlékszem, a tél végén heves politikai harcok dúltak a hágai parlamentben: engedélyezzék-e vagy sem a neutronfegyver elhelyezését Hollandiában? Akkor lemondott a hadügyminiszter, Roelof Kruisinga, s így tiltakozott a Pentagon és a NATO nyomása, a neutronfegyver ellen. Meddig lesz képes ellenállni az önök törvényhozása Washington akaratának?
– Önmagában az, hogy első fölvetésre a parlament számottevő többsége nemet mondott a kormány indítványának (amely talán hajlott volna az amerikai javaslat teljesítésére), igen értékes eredmény. A nyugati szövetségesi rendszerben rajtunk, hollandokon kívül a dánok, az izlandiak és a norvégok sem értenek egyet ennek a szörnyű és embertelen fegyvernek a bevezetésével és hazájuk területén való tárolásával.
AZ N- (neutron)bomba nukleáris fegyver – emeli föl a hangját Jacobus Uijen szenátor –, és a népek számára teljesen mindegy, hogy taktikai vagy stratégiai harceszköz-e, ha gyártják, tárolják, fenyegetnek, zsarolnak vele, netán bevetik. Véleményem szerint a neutronfegyver nukleáris tömegpusztító fegyver, ellene minden józan gondolkodású, felelős embernek – elsősorban gyakorló politikusoknak! – küzdeniük kell. Meddig tudunk ellenállni az amerikai akaratnak?
Hollandia legnépesebb politikai ereje a Munkapárt. Irányítja a Holland Szakszervezetek Szövetségét, az Asszonyok Szövetségét, a Munkások Képzésének Intézetét, a Sportszövetséget, sok egyesületet, szövetkezetet. Nem kis szavunk van a törvényhozásban. Ameddig ekkora tömegbázis a miénk, és velünk együtt lépnek föl a neutronfegyver ellen a többi baloldali, ellenzéki pártok is, sikerrel szállunk szembe a washingtoni nyomással.
Nem a véletlen műve ez a beszélgetés Uijen szenátorral. Hivatalos látogatáson tartózkodott hazánkban a magyar nemzeti bizottság meghívására az európai biztonság és együttműködés holland nemzeti bizottságának küldöttségével. A delegáció tapasztalatait összegezve Jacobus Uijen elmondja:
Az európai enyhülés erősítésében azonosak Hollandia és Magyarország érdekei, még akkor is, ha a részletkérdésekben olykor eltérnek is a vélemények.
A mostani és az ehhez hasonló személyes találkozások a két ország parlamenti képviselői között (és persze ennél magasabb vagy alacsonyabb szinten is) az európai biztonság és együttműködés helsinki zárókonferenciája ajánlásait hivatottak valóra váltani: a két- és sokoldalú tárgyalások, tapasztalatcserék, látogatások a népek közeledését, földrészünk biztonsági rendszerének erősítését, a békés egymás mellett élést szolgálják.
Az Eindhovenben 1927. január 11-én született holland politikus, Franciscus Jacobus Frederikus Uijen 1991-ig dolgozott a holland szenátus tagjaként; életének 93. évében, 2019. február 7-én Hágában érte a halál.