Egy jó ötvenhét esztendővel ezelőtti lap egész évfolyamára akadtam, amelyben a többi között (ma is büszkén emlékszem vissza rá: jó ötlettel) kallódó értékekről írtam meglehetősen laza, szociológiai indíttatású riportsorozatot, és amit természetesen ma is vállalok. Valójában – miután Hegedűs Andrásnál (bizony, az 1955–56-i miniszterelnöknél!) mintegy kiegészítésképpen – három évig szociológiát hallgattam – nagyon megtetszett a műfaj, ám akkoriban, az 1960-as évek közepén (lehet, hogy az én hibám, mert nem voltam elég kitartó a keresésben) nem találtam fórumot nagy, szociológiai tanulmányok elhelyezésére. Így aztán maradt az újságírói feldolgozás: röviden, pusztán fölemlítve témákat, eseteket. Meggyőződésem, nem hiába. Íme a tegnap elkezdődött újraközlés folytatása (eredeti: Kisalföld, 1965 szeptember 12.)
«Lapunk (1965.) július 30-i számában ugyanezzel a címmel riport jelent meg azokról a kallódó ember-értékeinkről, akik nem a képesítésüknek, szakmájuknak megfelelő állásban vannak. Önmaguk vallottak arról, hogy miért. Akkor két olyan emberről írtam, akiben megvan az akarat: vissza az eredeti szakmába, mihelyt lehet. Jeleztem, hogy nemcsak erről a két kallódó értékről van tudomásom, hanem még sokról. Egyebek között olyanokról is, akik önmaguk is tehetnek sorsuk ilyen alakulásáról.
NEVE: Tamás Ferenc. A Mosonmagyaróvári Kötöttárugyárban az esztergályosok csoportvezetője. Eredeti foglalkozása: esztergályos, Képesítése: műszermérnök. A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki kara műszerszakán az automatikai ágazaton tanult. Negyvenegy esztendős; az egyetemet 1957-ben végezte el. Felnőtt fejjel látott a tanuláshoz. Erős akarattal véghez is vitte, megvédte a diplomáját, miközben családot alapított, dolgozott. Tamás Ferenc pedáns ember. Szerényen, de elegánsan öltözik. Kék köpenye frissen vasalt. Kitűnően emlékszik nevekre, címekre, évszámokra. Mintha olvasná, úgy mondja eddigi munkahelyeit, élete folyását. „Húsz év óta Tamás elvtársnak szólítanak az emberek. A felszabadulás után léptem a pártba. Káder lettem. Mondták, hogy tanuljak, hát tanultam. Befejeztem az általános iskolát, majd gimnáziumban érettségiztem. Mi történt ez idő alatt? Megnősültem. Nappal dolgoztam a MÁVAG-ban esztergályosként, éjszaka tanultam. Majd kiemeltek 710 forintért irodai állásba. Előtte háromszor annyit kerestem… Negyvenkilencben az Iparügyi Minisztérium kettes oktatási főosztályára kerültem. Pécsre küldtek, hogy vezessem a pedagógusok politikai átképzését”.
Ezután a Munkaerő-tartalékok Hivatala következett. Régi fogalmakat elevenít fel: „szakmai minimum”, „technikai minimum”, gyors átképzés. Az MTH-nál sem sikerült megelégednie. Tovább, tovább. A párt hívó szavára hivatkoztak, amikor újra munkát, munkahelyet változtattak vele. Országos Munkabér-megállapító Bizottság titkársága. Amikor Kossa Istvánt áthelyezték az Állami Egyházügyi Hivatal élére, akkor Tamás Ferencet magával vitte. A műszaki osztályt vezette ott. „Akkor már egyetemre jártam. Két esztendő múlva átkértem magam a Magyar Tudományos Akadémia műszerügyi intézetébe. Egy évig ott voltam. Utána megalakult az Akadémián az automatika-kutatócsoport. A gyakorlati csoport vezetője tisztségét bízták rám. Ebből az intézményből jöttem diplomám megvédése után Mosonmagyaróvárra. Feleségem szüleihez költöztünk”.
Mozgalmas, zaklatott élete tovább folytatódott. Nyolc hónapig Pestre járt dolgozni, mert Mosonmagyaróvárott nem kapott állást. Egy ajánlólevél aztán mégis segített, és a MOFÉM-ban 2400 forintos álláshoz jutott. „Ott mások irigysége lehetetlenné tett – mondja. –Alighanem a pénzemet sokallották”. A MOFÉM-ból úgy került el, hogy egy alkalommal a régi igazgatóval összerúgta a port (szakmai meg nem értés) és a 402-es Iparitanuló-Intézet élére nevezték ki igazgatónak. Egy évnél tovább ott sem maradt. „Eljöttem, mert a helyettesem nem volt őszinte hozzám”.
Kötöttárugyár. Két esztendő után megbízták a műszaki fejlesztési osztály vezetésével. „Dicséretet, elismerést kaptam eleget. Prémium ot is. Egyszer aztán volt egy szerencsétlen autóbalesetem – egy asszony elém lépett a járdáról az útra – és ezt követően leváltottak. A villanyszerelők vezetőjévé akartak meglenni, de a forgácsolókhoz kértem magam. Igazán abban a szakmában vagyok otthon”.
Eleinte zúgolódtak az emberek, hogy egyáltalán kell-e mérnök – műszermérnök – az esztergályosok közé, de lassanként megbarátkoztak a gondolattal… – „És velem is. Úgy érzem, hogy szeretnek itt. Az első három hónapban odaálltam az esztergapad mellé, és velük együtt dolgoztam. Úgy, mint valamikor, a felszabadulás utáni években. Látták, hogy közülük való vagyok…”
A Tamás Ferenccel folytatott beszélgetés óta visszacseng a fülemben ez a félmondat: „közülük való vagyok…” Tamás mérnök munkáscsaládból származik, és mint szavaiból kivettem, a munkásemberek között érzi igazán otthon magát. Az ő nyelvüket érti meg legjobban. Mégis: törvényszerű-e, hogy műszermérnöki képesítéssel, az automatikák szakértőjeként megrekedjem az esztergapad mellett?
A munkásember mérnökként is munkás marad, ha akar. Mérnökként is tud „munkásnyelven” beszélni, hiszen csak képesítése változik és beosztása. Az emberek iránti szeretete, hozzájuk való viszonya nem kell, hogy megváltozzék.
Tamás Ferenc azt mondotta, hogy „sok politikai, de kevés műszaki megbízást kaptam”. – Lehet, hogy ez az oka: kereste mindig a számára legmegfelelőbb munkahelyet. „Ha valahol hárman beszélgetnek, és meglátnak, hogy jövök, rögtön szétrebbennek, mert ki tudja…” – Valamikori káderpolitikánk kísértetének hiszik őt? Lehet, hogy Mosonmagyaróvárott némelyek szeretnek jól értesültnek látszani, és „leadják a drótot” Tamás Ferencről. De az is lehet, hogy Tamás Ferenc magatartásában keresendő ennek az oka.
(Nem magyarázat, pusztán megjegyzés: az alábbi passzus nem a szerzőtől, hanem szerkesztőségi főnökétől származik. Talán azért, hogy lássék: ő bizony foglalkozott a kézirattal?
Az igazi kommunista, a pártmunkás, ha észreveszi, hogy az emberek valamiért tartanak tőle, önmagában vagy elvtársai segítségével keresi meg ennek okát, és igyekszik kiküszöbölni esetleges hibáját.
Előfordulhat, hogy Tamás Ferenc nem bízik önmagában. Vele folytatott megbeszélésem után ez is felötlött bennem. Talán túlságosan is messzinek érzi már az egyetemi tanulmányait. Lexikális, könyvekből merített tudása kevés a gyakorlati megoldáshoz?
Értékes ember Tamás Ferenc. Munkásból lett mérnök. Valódi és vélt hibái ellenére is megérdemli, hogy a képesítésének megfelelő helyet megtalálja magának.
Az állam sokat költött rá, míg mérnök lett belőle. Mérnöki tudását viszont még nem kamatoztatta. Pedig várnak rá, igen közel mostani munkahelyéhez, a Mosonmagyaróvári Timföld- és Műkorundgyárban is, ahol négymillió forint értékű automatikus és egyéb műszer van beépítve. Irányító, fejlesztő szakemberek pedig nincsenek.»
Az alábbi, 1965. október 31-én ugyancsak a Győr-Sopron megyei napilapban megjelent riport is sokkal terjedelmesebb formában lett volna az igazi. A jegyzeteimet is sokáig őrizgettem, aztán szőrén-szálán eltűntek. Megmaradt tehát a „vázlat”. Íme:
«Elhatároztam, hogy felkutatom megyénkben azokat a kallódó ember-értékeket, akik nem a képesítésüknek, tudásuknak, szakmájuknak megfelelő állásban vannak.
A szőke, sovány, magas homlokú fiatalember tiltakozik: „Kérem, én nem érzem magam kallódó értéknek. Egyébként sem szeretnék a listájára kerülni! Bántaná az önérzetemet.”
Megnyugtatom, hogy ez nem „olyan” lista, és nem a rossz szándék, hanem a segíteni akarás vezérel. Meg az, hogy furcsának tartom: agrármérnöki diplomával a Mosonmagyaróvári Timföld- és Műkorundgyárban szállítási csoportvezetőként dolgozik. Rátkai Rudolf munkáját általános iskolai végzettségű férfi is elláthatná.
Érettségi után jelentkezett továbbtanulásra. Ötvenegyben a budapesti egyetem bölcsészkarára, majd Debrecenbe. – Pesten nem sikerült, mert valaki ezt írta a felvételi lapomra: „Saját bevallása szerint legjobb barátai disszidáltak. Nem javasolom felvételre.” Legjobb barátaim, egykori osztálytársaim, ma is itt élnek Mosonmagyaróvárott! Később tudtam meg, hogy Debrecenben felvettek volna, de csak az orosz szakra, ahova annak idején még nem volt sok jelentkező. Ötvenkettőben újra próbálkoztam: Pest, jogtudományi kar. Válasz: létszám feletti. Szegeden – három évvel az érettségi után – közölték: „nem felelt meg a követelményeknek.”
– Barátaim biztatására, inkább unszolására 1958-ban jelentkeztem a Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskola levelező tagozatára. Eltelik az idő – mondták –, hát teljék hasznosan. – Sokan indultunk az első évfolyamon, de csak néhányan végeztünk idejében. Nehéz volt az öt és fél esztendő. És most itt vagyok.”
– Miért itt? – kérdem.
– Eltökéltem magamban, hogy ha valaki ezt kérdezi, akkor vissza kérdezek. Ha az illető már tíz-húsz évet eltöltött a mezőgazdaságban, meghajlok előtte. Különben is: ismeri a Társadalmi Szemlének azt a cikkét, amelyik azt boncolgatja, hogy miért nem dolgozik szakmájában Magyarországon egy sor agrármérnök, meg hogy miért hagyják ott a falut, a földet, és hány órát dolgozik, gürcöl az, aki marad? Összeállítottam egy listát az ipari és a mezőgazdasági munkások elfoglaltságáról, időbeosztásáról. Figyelje csak!
– Negyven órát dolgozom hetente. Kerékpáron nyolc perc alatt a gyárban vagyok. Munka végeztével megfürödhetek. Délután moziba mehetek, olvashatok, este tévét nézhetek, rádiózhatok. Három év óta nyelvet tanulok. Fizetésem nem sok, nem kevés, kétezer. Nőtlen vagyok; hazamegyek, kitakarítok, befűtök.
– A mezőgazdaságban se eleje, se vége a munkának. Több emberrel dolgoznék, nehezebb körülmények között. Vonattal vagy motorral járnék. Hideg van, késik a vonat, várakozás.
– Aratáskor voltam üzemi gyakorlaton, csak a Kis-Dunában fürödhettem. Elmaradna az olvasás, a mozi, a tévé. Mire haza jutnék, a délutáni előadás a moziban már elkezdődött, a késeire nem tudnék menni, mert korán kell kelni. Olvasáshoz fáradt lennék. Falun hiányzik az a légkör, ami – hogy is mondjam – feldobja az embert. Ingerszegény a környezet – mondják a pedagógusok ilyenkor. Vitatkozások a barátokkal, beszélgetések, továbbképzés, mind elmaradna. Tavasszal hideg van a földeken, nyáron mások fürdenek, az agrármérnök tikkad, a növény lankad, sínylődik. Ősszel, ha száraz az idő, beton a föld, ha esik, akkor meg sárban kell ágyat vetni a magnak. Falun mindig sürgős a munka, hiányzik a ritmus, a rendszeresség.
Mezőgazdasági mérnöknek kemény legények valók. Olykor még a falusi fiúk is beadják a derekukat. Beletörik a bicskájuk. Én még csak bele sem szúrtam.
– Megvolt bennem a jószándék, hogy főiskola után elmegyek egy téeszbe. Egyik tanárom azt mondta, hogy abból nem lesz semmi sem. És igaza lett. A főiskola selejtje lettem. Miként a gyárban, úgy az iskolában is vannak selejtek.
– Megelégszik ezzel?
– Ötszáz kötetes könyvtáram van. Tavasszal ex libris-t nyomattam. Televízióm, három rádióm van. Tavasszal olajkályhát vettem – protekcióval. Heverő, dohányzóasztalka, két fotel tölti meg a szobám. Lakatos József egyik linómetszete és egy akvarellje a falon. Szekrényre még nem került. Délutánonként a Duna-partra megyek rádióval és könyvekkel.
Miért lett agrármérnök Rátkai Rudolf? Hiúsági kérdést csinált a tanulásból, vagy igényes volt magával szemben, és azért szerzett diplomát? „Nincs bennem kellő rámenősség” – védekezik. Bármenynyire is hajtogatja Rátkai Rudolf, hogy nem kallódó érték, mégis az. Szüksége lenne rá az országnak, amely áldozott rá. De nem így, gyári csoportvezetőként.»
(A sorozat első része itt olvasható, tessék kattintani!)