(Forrás: Derek Thompson, The Atlantic) Az amerikaiak ma több időt töltenek egyedül, mint valaha, ez megváltoztatja a személyiségüket, a politikát, sőt, még a valósághoz való viszonyt is. Az egyéni választások, ha társadalmi szinten ismétlődnek, mélyreható változásokat hoznak. Újraírják, mit jelent közösséghez tartozni, mit jelent embernek lenni. Így formálják azt, amit Derek Thompson „az antiszociális évszázadként” ír le. Az alábbiakban a The Atkantic cikkének összefoglalóját olvashatják.
A bár zárva
Észak-Karolinai otthonom közelében van egy kis mexikói étterem, néhány asztallal és négy székkel a konyhára néző bárnál. Egy forró nyári délutánon betértünk a feleségemmel és a lányommal. Az étterem üres volt – látszólag. Közelebbről nézve viszont láttuk, hogy a bárpultot kilenc nagy barna elviteles zacskó borította. Üzlet tehát volt, csak épp személyes jelenlét nem.
Miközben ettünk, többen is beléptek, szó nélkül odamentek a pulthoz, felkapták az előkészített csomagjukat, és távoztak. Az a hely, amely korábban társasági élet színtere volt, most néma ételátvételi pontként működik.
A világjárvány előtt ez a bár nyüzsgő közösségi tér volt. Rae Mosher üzletvezető elmondta: „Bár csak pár szék van, mindig tele volt élettel. Szomorú látni, hogy az elviteles zacskók teljesen kiszorították a személyes interakciókat.” A bárra ma ez a felirat került: „A bár ülőhelyei zárva.”
Ez nem egyedi eset. Az éttermi ipar évtizedek óta a helyben fogyasztástól az elvitel felé mozdul, a járvány ezt a trendet csak felgyorsította. 2023-ban az éttermi forgalom 74%-át elviteles vagy házhoz szállított rendelések tették ki – a COVID előtti 61%-hoz képest.
Ezzel együtt az egyedüli étkezések száma is nő. Az elmúlt húsz évben több mint 30%-kal csökkent azok aránya, akik barátokkal vacsoráznak vagy iszogatnak egy átlagos este. Még étterembe is egyre többen mennek egyedül – az OpenTable adatai szerint az egyéni foglalások száma két év alatt 29%-kal nőtt. A leggyakoribb indok: szükség van egy kis „énidőre”.
Ez a változás párhuzamba állítható Hollywood átalakulásával. Egykor a mozi közösségi élmény volt – ma viszont az átlagos felnőtt évente háromszor megy moziba, de hetente 19 órát néz tévét otthon. A szórakozás is az otthoni elszigeteltség irányába tolódott el.
A magány évszázada
A szabadidő „privatizálása” csak egy része a történetnek. A társas érintkezések száma évtizedek óta csökken, de 2003 és 2023 között a visszaesés meghaladta a 20%-ot – fiatalok és egyedülálló férfiak esetében 35%-ot is elérte.
A COVID alatt ez még látványosabbá vált, de a tendencia már korábban elkezdődött, és a járvány vége után is folytatódott. Egy 2023-as kutatás szerint az amerikaiak több időt töltöttek egyedül, mint a járvány csúcspontján. Egyedül voltak akkor is, ha épp telefonáltak vagy számítógép előtt ültek.
A társas kapcsolatok leépülését mutatják az adatok: a tévét néző férfiak hetente hét órát néznek képernyőt minden olyan óráért, amit társaságban töltenek. Egy tipikus női állattartó több időt tölt a háziállatával, mint barátokkal. Az emberek kevesebbet segítenek másokon, mint korábban. Ez a magány évszázada.
Sokan ezt a magányjárványként értelmezik. 2023-ban az USA tiszti főorvosa, Vivek Murthy figyelmeztetést adott ki, amely szerint a magány egészségügyi hatásai a dohányzással és az elhízással vethetők össze. Az Egyesült Királyságban és Japánban külön minisztert is kineveztek a problémára.
De a magány nem ugyanaz, mint az egyedüllét. „A magány érzése természetes jelzés – ösztönöz arra, hogy emberek közé menj” – mondta Eric Klinenberg szociológus. A probléma inkább az, hogy az emberek már nem reagálnak erre a jelzésre. Egyre többet vannak egyedül, miközben a magány mérőszámai stagnálnak vagy csökkennek.
2021 és 2023 között például jelentősen csökkent azok aránya, akik arról számoltak be, hogy a nap nagy részében magányt éreztek – még akkor is, ha közben nőtt az egyedül töltött idő. Úgy tűnik, az emberek szokássá formálták a visszahúzódást. Ezt nevezi Enghin Atalay közgazdász „a magány évszázadának”.
A társadalmi évszázad vége
A 20. század első fele társadalmilag rendkívül aktív korszak volt: többen jártak templomba, nőtt a szakszervezeti részvétel, a házasságkötések és a születések száma. Virágzott a klubélet, az önkéntesség, sok volt a közösségi kezdeményezés, könyvtárakat, közösségi tereket, játszótereket teremtettek.
De az 1970-es évektől kezdve az amerikaiak fokozatosan kivonultak ezekből a struktúrákból. Robert Putnam Bowling Alone című könyve szerint 1985 és 1994 között a közösségi részvétel majdnem a felére esett vissza – szinte minden társadalmi csoportnál. A televízió megváltoztatta az otthonokat és a kapcsolatokat is. 1970-ben a hatodikos diákok 6%-ának volt saját tévéje, 1999-re ez 77% lett. A házaspárok négyszer annyi időt töltöttek közös tévénézéssel, mint beszélgetéssel. A tévézés a társadalmi élet szinte minden formáját visszaszorította. A társas kapcsolatok leépülésének tehát sok „gyilkosa” volt – de talán a legfőbb tettes egyértelmű: a tv a nappaliban.
Képernyőfogoly
A 21. század meghatározó eszköze, az okostelefon, csak tovább mélyítette a társadalmi visszahúzódást. A figyelmeztetések ellenére ezek az eszközök gyökeresen átalakították a tudatos életünket. Egy átlagos ember napi 900 ébren töltött percéből az amerikai gyerekek 270–380 percet képernyő előtt töltenek. Ez ébrenlétük harmadát jelenti.
A társas készségekben szegényes gyerekkor szinte elkerülhetetlenül vezet szociálisan sérült felnőttkorhoz. Az egyéni választások, ha társadalmi szinten ismétlődnek, mélyreható változásokat hoznak. Újraírják, mit jelent közösséghez tartozni, mit jelent embernek lenni. És így formálják meg azt, amit Derek Thompson „az antiszociális évszázadként” ír le.
