(Szerző: M. Lengyel László) Bátor. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amikor még egy szót sem olvastam el Bokor Pál könyvéből. És a második is az volt, amikor a könyvbemutatót végighallgattam. Harmadiknak is ez maradt mostanra, amikor már olvastam a könyvet. (A nyitó képen: George Bush amerikai elnök fogadja Bokor Pál magyar újságírót.)
(A szerző portréja.)
Igen, hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy egy szerző bezárja magát a magamutogatás, az önigazolás és a nemes ismeretterjesztés, továbbá a méltó szórakoztatás négyzetébe, ott megtartsa az arányokat, elkerülje a csapdákat, ne az elfogultak dicséreteinek és az ellendrukkerek fanyalgásának adjon alapot, hanem méltó legyen az olvasó, a semleges olvasó megelőlegezett bizalmára, majd besöpörje az elégedettségét is. Hogy ne okozzon csalódást.
A második bátorság már bonyolultabb kérdés. Bokor Pál az úgynevezett „nagyközönség” körében méltatlanul kevéssé ismert, a szűkebb, ám mégis sokrétű szakmai közegében sokkal inkább elismert, amúgy egy igazán regényes életű, minden dolgában tisztességesen helytálló, de akár az ötperces „világhírig” – többnyire nem a maga hibájából, nem a teljesítmény silánysága miatt – sem eljutó alkotó, szervező, üzletember. Elsősorban újságíró, azon belül is kiváló riporter, kíváncsi és kitűnő megfigyelő, közlési vágytól hajtott, a közönség szolgálatát és kiszolgálását felvállaló médiamunkás. Ám élete nagyobb részében a névtelenek, a hírügynökségi újságírók seregének katonája.
Ma viszont az üzleti élet és a könyv, a kultúra, a kultúra-finanszírozás területén ismert és megbecsült, de megint csak rétegbe zárt „tényezője”. Vagyis olyan ember, aki, ha akarja, kiadhat egy könyvet. A sajátját is.
A harmadik bátorság maga a könyv. Sztorik, események, a személyes lét és világlátás, közben a tudósítóként, tehát a „történelem bizalmasaként” átélt magyar és világtörténelem részeseként megélt események krónikásának tollából. Nem kell itt finomkodni! Bokor Pál igenis felvállalta, hogy azt mondja az olvasójának: ide figyelj, pupák, én láttam ezt meg azt, megéltem ezt is meg azt is, találkoztam ezzel is meg azzal is, de te persze erről eddig nem tudtál semmit, most viszont elmondom, megmutatom neked, hogy ki vagyok én. Megmutatom magam, hogy látva láss, de – és itt az igazi érték, ezért nem öncélú a magamutogatás – rajtam keresztül lásd azt a világot, amelyben éltél, értsd meg azokat a történéseket, amelyek kihatottak az életedre, de talán nem is tudtál róluk, nézz vissza velem együtt, és gondold át, sőt, döntsd el magad: így volt ez, vagy te másként tudod, másként emlékszel a magad perspektívájából? Én minden esetre lehetőséget adok neked, hogy korrigáld az elszámolást.
Van még egy kulcsszóm. A jó értelemben vett irigység. Bő tíz évvel követtem Bokor Pált szinte ugyanazon a pályán. Csaknem mindenkivel, akikről ír, találkoztam magam is. Vagy ha nem azokkal, hasonló hatalmú, hasonló kaliberű, hasonló befolyású emberekkel. Hiszem, hogy összemérhető az élményvilágunk, de magam soha nem fogok – és nem csupán a legendás lustaságom okán – hasonló könyvet írni. Irigylem tehát, hogy ő meg merte tenni, mert ennyivel bátrabb.
És akkor – talán ezzel kellett vagy lehetett volna kezdeni – magáról a könyvről. Olvasmányos. Egyszer akadtam el, de akkor hosszú időre. Egy macska nevénél. Hogy az Tysonka. Percekbe tellett, amíg megfejtettem, hogy „tájszonka” a kiejtés, mert gondoltam itt mindenre, csak az ökölvívó legendára nem. Segíthetett volna – mások talán ezt még inkább igénylik – a szerző. Szépek, gördülékenyek a mondatok. Gondos a szerkesztés. Bokor Pál nem a mondatok virtuóza, nem világirodalmat létrehozó szövegalkotó, de kiváló közlő.
A könyvet magát nem muszáj az első sortól az utolsóig egy szuszra végigolvasni. Lehet bárhol belekapni, Lehet többször és bárhol folytatni. Így tettem magam is. Ezt ajánlom. Már napok óta ezt teszem. Mint a polcomon ott levő, sokszor leemelt Ezüst Malibúval, az egyik legjobb magyar nyelvű riportkönyvvel, talán a legmaradandóbb írásával is teszem.
Bokor Pál bevallja, többször hangsúlyozza, hogy három dolog érdekelte, érdekli: a politika, az erotika és a művészet. A politika már kikerült a közönséget tájékoztató, felkészült újságíró és a közösséget szolgáló valódi és értéket teremtő, de legalább erre törekvő államférfiak terrénumából. Az erotika itt a privát szféra, a szemérmesség szándékosan elfojtott valójában jelenik meg, pedig érezhető, hogy volna mit mesélni egy a másik nem által a végletekig kedvelt, túláradó libidójú férfi szemszögéből. A művészetben meg a galériabiznisz tévedéseit korrigálandó humbug lett sokszor mára, egyre nehezebb a valódi értéket az eladási kényszertől elválasztani. Szómágia lett az értékek felmutatásából, amolyan influenszer szinten. Bokor Pál bezárta magát az önként vállalt kalodába.
De adott egy kiutat az olvasónak: vedd elő „üres” óráidban ezt a könyvet, vitatkozz vele, csodálkozz rá arra, ami érdemes, gondold végig velem a magad életét, mérjük meg együtt a saját értékrendedet, és hidd el, hogy a világ megismerendő és megismerhető. Ő is ad egy receptet és megengedi, hogy mindenki a saját receptjeit, a saját értékeit használja. Nem, Bokor Pál nem váltotta meg a világot. Csak esélyt ad minden egyes olvasójának, hogy ha akarja, ha meri, saját maga váltsa meg a világot. A saját világát! Így aztán a címben szereplő felkiáltójel törlendő. De van min eltöprengeni. A világ már csak olyan: nem hagyja megváltani magát.