Éppen harmincöt esztendővel ezelőtt (miként már az azt megelőző években is) szerénységemnek jutott a feladat, hogy a magyar sajtó félhivatalos kormánylapjában, a Magyar Hírlapban régi szokás szerint méltatást írjak az akkor még létezett, ám hónapokkal később végleg összeomlott Német Demokratikus Köztársaság (az ifjú nemzedék eligazítására: a mai Németország keleti országrészéről van szó) fennállásának 40. évfordulója alkalmából. (A nyitó képen: a berlini központi ünnepség az NDK fennállásának 40. évfordulóján; forrás: Bundeszentrale für politische Bildung)
A három évtizeddel ezelőtti hazai történelmi átalakulás idején tekintélyes szószólónak (szókimondónak!) számított Magyar Hírlap külpolitikai rovata munkatársaként a többi között elmélyülten foglalkoztam az NDK bel- és külpolitikájával, gazdaságával, kulturális és tudományos életével, tájékoztatandó a hazai olvasókat a keleti tömb vitathatatlanul legmagasabb életszínvonalát fölmutató országával. Rendszeresen jártam Kelet-Németországba (is) riportutakra, tudósítottam ottani fontos eseményekről, interjúkat készítettem politikusokkal, tudósokkal, művészekkel, kint dolgozó és tanuló magyarokkal, szereztem barátokat nem pusztán szakmai körökből (értsd: sajtó), hanem „átlagemberek” között is.
Ahogy mondani szokták: „megtanultam” az NDK-t, és amikor eljöttek a nagy napok, amikor 1989 nyarán „végleges szabadságra” hozzánk jöttek a keletnémetek abban a reményben, hogy az itteni reformok előbb-utóbb lehetővé teszik számukra a továbbutazást nyugatra, szintén igyekeztem a lehető legrészletesebben beszámolni exodusukról. (Ezen írásaim egy része az Infovilágban is megjelent „Az újságíró archívumából” rovatban.) Nem feledi az egykori Német Demokratikus Köztársaság középkorú és idősebb lakossága – mivel a 30 évesnél fiatalabbaknak már nem mond semmit –, hogy volt egyszer egy NDK. Íme, a Magyar Hírlap 1989. október 7-i számában megjelent „születésnapi gratuláció”, amely – hála a magyarországi dübörgő átalakulásoknak – abban a stílusban és mondanivalóval jelenhetett meg, amelyben mindig is szerette volna a szerző, csakhogy sokáig tekintettel kellett lenni Berlin különös érzékenységére, meg „a szövetségesekről vagy jót, vagy semmit” elvére és gyakorlatára.
NDK – 40
«Bármelyik NDK-napilapot vesszük is kézbe, immár hetek, hónapok óta a születésnapra készülődés ezeregy eseménye foglalja el az első és a többi vezető oldalakat. Jó esztendővel ezelőtt megfogalmazódtak már a mai napot, október 7-ét köszöntő fölajánlások, hogy a német történelemben első munkás–paraszt békeállam határain belül élő milliók méltóképpen emlékezhessenek meg a köztársaság 40 esztendővel ezelőtti kikiáltásáról. Elkészült egy különösen nagy teljesítményű csip, az ország vitathatatlanul fejlett elektronikai ipara tudós-mérnök közösségének jubileumi ajándéka. Háromhasábos, első oldalas írás tudatja: 1981 óta 2000 kilométer vasútvonalat villamosítottak az NDK-ban. Egész oldalas beszámoló az országot vezető pár, az NSZEP központi lapjában: terven felül 40 ezer színes tévét készített a radebergi Robotron-gyár kollektívája. Mosolygó, derűs tekintetű nők és férfiak bizakodón néznek a jövőbe, miközben tudásuk, szorgalmuk, erőfeszítéseik jutalmaként az ország politikai vezetői átnyújtják nekik a munkaverseny legjobbjainak járó díszzászlót.
Természetesen ilyen alkalmakkor beszédet is mondanak az ünnepségek magas rangú vendégei, leszögezvén: „a bevált úton halad az ország az NDK-színezetű szocializmus építésének irányában”. A Német Demokratikus Köztársaságot semminemű zsarolással sem lehet rávenni irányvonala föladására, „nyugati minta szerinti reformok átvételére”. Európa legfiatalabb állama „záróretesz az imperialisták tervei előtt”. Az ország vezetése „elutasítja az NSZK-ból érkező egyre hangosabb javaslatokat, amelyeknek célja a szocializmusból a kapitalizmusba vezető reformok ráerőszakolása az NDK-ra”. A sok küzdelmet megért, 82 esztendős állambiztonsági miniszter egy ilyen születésnapi ünnepségen Erfurtban leszögezte, hogy „kommunistaként és csekistaként egyaránt tudatában vagyunk felelősségünknek, és eszerint cselekszünk is”.
Tiszteletreméltó eredményeket ért el a Német Demokratikus Köztársaság népe az országalapítás óta eltelt négy évtizedben Németország szegényebbik és romosabbik felén teremtette meg a szerény és megbízható jólét, a minden polgár számára szociális biztonságot nyújtó államát. A kommunista párt kongresszusi határozata értelmében jövőre egyszer s mindenkorra fölszámolják a lakásgondokat. Az alapvető élelmiszerek, szolgáltatások évtizedek óta változatlanul alacsony (az állami költségvetésből növekvő mértékben, sok száz millió márkával támogatott) árai révén is emelkedik a lakosság életszínvonalat, miután a bérek és keresetek – bizonyítják a statisztikák – igaz, nem kiugróan nagy mértékben, de gyarapodnak.
Már-már idillinek tetszhet ez az állapot az újságolvasó számára akkor, amikor az NDK-tól közel s távol – Lengyelországban, Magyarországon, a Szovjetunióban, persze másutt is a nagyvilágban – sűrűsödnek a társadalmi, gazdasági gondok, bajok. Miközben a szocialista német állam újságjai, rádiói és televíziója csupa szívet-lelket melengető, nagyszerű hazai eredményről számolnak be, aközben nagyon is lehangolók akár a testvéri szocialista országokból érkező hírek. Nemzetiségi viszály a Szovjetunióban; súlyos áruhiány , kétszámjegyű infláció Lengyelországban; sztrájkok, elszegényedés, politikai válság, munkanélküliség Magyarországon; lakáshiány, kábítószer-őrület, terrorizmus Nyugaton. Még a legközelebbi szomszédságban, a szövetségi köztársaságban is, ahonnan „szirénhangú csábítók” kísérelik meg elszipkázni az NDK lakosságának egy részét, miközben „reformtanácsokat próbálnak adni annak az országnak, amely kezdettől a társadalmi-gazdasági haladás élvonalában jár”. Ami az utóbbi illeti, teheti is: a közmondásos német szorgalom és az az érthetően és csak helyeselhetően kamatozó kapcsolat, ami elejétől fogva, még a leghidegebb esztendőkben sem fagyott be, mindenképpen jótékony hatással volt – és lesz bizonyára a jövőben is – a demokratikus köztársaságra.
De a jelek szerint a viszonylagos jólét nem minden, szó sincs arról, hogy – miközben szándékunk szerint ezen írásunkkal is további fölemelkedést kívánunk a baráti NDK népének – ünneprontók legyünk. Nagyon is együttérzünk abbéli szomorúságában, hogy immár több kisvárosnyi népesség hagyta el a Keleti-tenger és az Érchegység között elterülő országot néhány hónap alatt. Akaratunkon kívül váltunk a legújabb kori népvándorlásnak szenvedő alanyává (ennek ellenére az NDK sajtója nem sok megértéssel kezelte az emlékezetes szeptember 11-i magyar döntéseket!), bocsánatkérésre még ez ünnepi alkalomból sincs okunk. Csehszlovákia és Lengyelország hasonló problémái is bizonyítják: végül az NDK kormányának kell szót értenie a saját lakosságával és az NSZK-val egyaránt. A távozók többsége mozdulásának az oka viszonylag egyszerűen és világosan kifejezhető: világot akar látni. Főként az új, a most eszmélő nemzedék tagjai egy kicsit más levegőt is szeretnének szippantani, próbára akarják tenni önmagukat, bizalmat kívánnak-várnak attól az országtól, amelynek a szellemében és szolgálatában felnőttek, amely dialektikusan és materialista módon gondolkodni is megtanította, megtaníttatta őket.
Nem feladatunk e népmozgás okait elemezni. Az otthon maradókról is csak annyit tudunk, hogy kevesebb gyámolítást, többlehetőséget akarnak az önálló cselekvésre. Bizonnyal annak az elismerését is igénylik, hogy az esetleges ellenvélemény még nem okvetlenül az ellenség hangja, ezért egyáltalán nem üldözendő. Nem csupán mi, magyarok tudjuk a tapasztalatunkból, hogy a hivatalosan megfogalmazottól eltérő vélemény iránti tolerancia nélkül nincs, elképzelhetetlen jövőt alapozó szellemi, politikai, gazdasági haladás, nincs igazi demokrácia sem. Tudjuk, hogy egy olyan országban, amelynek ügyeiről az éberen figyelő és kritikus szomszéd azonnal és ugyanazon a nyelven képes véleményt nyilvánítani, nehéz a sajtó dolga. De már az NDK államfőjének egyik helyettese is kénytelen volt (az utóbbi napokban kétszer is) rámutatni ennek a sajtónak a fő hiányosságaira: „nem jut energia az ország létező problémáinak és ellentmondásainak a nyílt föltárására, amiatt mindinkább a hitelét veszíti”.
Holott nem okvetlenül ünneprontás a valóságot megírni, elmondani, bemutatni szándékozó mérlegkészítés. Főként akkor nem, ha ezt olyanok teszik, akik joggal lehetnek büszkék vitathatatlanul pozitív eredményeikre is, amelyek nélkül a mai ünnep puszta formalitássá válnék.»