„Az Estike egy sorozat, Simkó János sorozata, amely a Facebookon jelenik meg évek óta. János válogatása a világ és magyar irodalom legjobbjait mutatja be, idézetekkel, kritikával, mulatságos, már-már elfeledett részletekkel, de esetenként zenészek, más ismert, vagy kevésbé ismerős alkotók, tudósok is felbukkannak. Az Estike a nevéből adódóan lefekvés előtti olvasmány lehet, ami persze napközben sem rossz… Valódi kultúramisszió az, amit János végez, és ezen misszionáriusi tevékenységet az engedélyével bemutatjuk az Infovilágon.
Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? […] Mert […] minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.” (Thomas Mann: József és testvérei)
1955. augusztus 12-én hunyt el – fehérek közt egy európai – Thomas Mann német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja.
Életre szóló élményem valamennyi műve, de a „leg” az a Mario és a varázsló. Kommunikáció-elmélettel foglalkozó embernek kötelező irodalom, kincsestár, modell-alkotásra inspiráló mű. A Cipolla-effektus máig a hatalom pozíciójából alkalmazott életveszélyes fegyver, erőteljes manipulációs technika.
„Csókolj meg – mondta a púpos. – Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt – s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.
A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt – Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a „Poveretto!” kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.
Ugyanekkor azonban – a kacagás még tartott – a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva, hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután öklével többször a halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, vállrezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.”
(Mario és a varázsló, részlet)
Nála szemléletesebben és zeneibben még nem írtak német prózát. És ez a próza, amely magában hordja a kor egész emberségének gondjait, benne a németség gondjait s mindenekelőtt a polgárság önkritikus gondjait, valahonnét a magasságból, ironikus mosollyal szemléli a meglátott és ábrázolt tragédiákat. Mann alkata általában nem humoros, csak a végső remekműben, az Egy szélhámos vallomásaiban ereszti szabadjára a mindig is benne lappangó nevettetést.”
(Hegedűs Géza)
„Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”
(József Attila: Thomas Mann üdvözlése, részlet; 1937. január eleje)
„A nevetés a lélek csillanása.”
„A királyok nem ismerik az iróniát, még olyan értelemben sem, mint az ékesszólás egyenes és klasszikus eszközét, hát még bonyolultabb értelemben.” (Thomas Mann: A varázshegy)
