A német nyelvnek van egy különös kifejezése, a Hassliebe. Ez olyan állapotot ír el, amelyben a felek gyűlölettel vegyes szeretetet éreznek egymás iránt, amolyan klasszikus „odi et amo” gyűlölök és szeretek viszonyt. Igaz, hogy mindez általában az emberi párkapcsolatokra használatos, de egyes esetekben az országok közötti viszonyt is jellemezheti. A Hassliebe jelenleg az amerikai – kínai viszonyt is jól mutathatja, hiszen a két világhatalom szeret(ne) egymással jó viszonyban lenni, kereskedni, de fél is a másiktól, és ezért gyanakvással teli gyűlölettel néz rá.

Donald Trump pekingi látogatása olyan pillanatban történik, amikor az Egyesült Államok és Kína kapcsolata egyszerre nélkülözhetetlen és egyre ellenségesebb.

A világ két legnagyobb gazdasága ma már nem pusztán kereskedelmi rivális: a konfliktus a technológiától a geopolitikán át a katonai befolyásig minden területre kiterjed. A mostani találkozó ezért jóval többről szól néhány vámtételnél vagy exportmegállapodásnál. Valójában arról, hogyan próbálja a két nagyhatalom kezelni azt a rivalizálást, amely hosszú időre meghatározhatja a világrendet.

A kapcsolat egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben Washington és Peking stratégiai ellenfélként tekint egymásra, gazdaságilag továbbra is össze vannak kötve. Az amerikai piac még mindig kulcsfontosságú Kína számára, ahogy az amerikai fogyasztás is erősen támaszkodik a kínai gyártásra. A két gazdaság szétválasztásáról évek óta beszélnek, de a teljes leválás a gyakorlatban rendkívül nehéznek bizonyul.

Az elmúlt évtizedben azonban látványosan megváltozott a kapcsolat hangulata. Barack Obama idején még az együttműködés és a verseny sajátos egyensúlya működött. Trump első elnöksége alatt viszont megindult a vámháború, amely alapjaiban írta át az amerikai Kína-politikát. Joe Biden később több kérdésben folytatta ezt az irányt, különösen a technológiai korlátozások terén. Trump mostani visszatérésével ismét előtérbe került a személyes alkukra épülő, kemény hangú, de üzletközpontú diplomácia.

A pekingi látogatás egyik fő kérdése az, hogy Trump képes lesz-e úgy üzleteket kötni Kínával, hogy közben fenntartsa a kemény fellépés látszatát az amerikai választók felé. Ez a kettősség végigkíséri egész politikáját. Egyszerre beszél gazdasági fenyegetésként Kínáról, miközben rendszeresen hangsúlyozza, hogy jó személyes kapcsolatot ápol Hszi Csin-pinggel.

Gazdasági értelemben az Egyesült Államok továbbra is megőrizte vezető szerepét. A dollár dominanciája, a Wall Street ereje és az amerikai technológiai cégek globális súlya még mindig olyan előnyt jelent, amelyet Kína nem tudott ledolgozni. Az innovációs környezet, az egyetemi rendszer és a tőkepiacok rugalmassága továbbra is Washington egyik legnagyobb fegyvere.

Kína viszont olyan területeken vált megkerülhetetlenné, ahol az Egyesült Államok egyre inkább kiszolgáltatottnak érzi magát. Az elektromos autók, az akkumulátorgyártás, a ritkaföldfém-feldolgozás vagy az ipari kapacitások területén Peking komoly fölényt épített ki. Az elmúlt években ráadásul a kínai vezetés egyre tudatosabban törekszik arra, hogy technológiailag is önállóvá váljon, különösen az amerikai exportkorlátozások miatt.

A két ország közötti konfliktus ma már elsősorban technológiai hidegháborúként írható le. A félvezetők, a mesterséges intelligencia és a kvantumszámítógépek jelentik az új frontvonalat. Washington attól tart, hogy Kína nemcsak gazdaságilag, hanem katonailag is kihasználhatja technológiai fejlődését, ezért próbálja korlátozni a legfejlettebb chipek exportját. Peking viszont úgy látja, hogy az Egyesült Államok valójában a kínai felemelkedést akarja megakadályozni.

Ez a bizalmatlanság különösen veszélyessé válik Tajvan kérdésében. A sziget továbbra is a kétoldalú kapcsolat legérzékenyebb pontja. Kína saját területének tekinti Tajvant, és egyre nyíltabban beszél az újraegyesítés szükségességéről. Az Egyesült Államok ugyan hivatalosan továbbra is az „egy Kína” politikát vallja, a gyakorlatban azonban katonailag és politikailag is támogatja Tajvant.

A háttérben nemcsak geopolitikai, hanem gazdasági okok is húzódnak. Tajvan gyártja a világ legfejlettebb félvezetőinek jelentős részét, így egy esetleges konfliktus nemcsak katonai, hanem globális gazdasági válságot is kiválthatna. Emiatt a tajvani kérdés ma már a világgazdaság stabilitásának egyik kulcstényezője.

Trump mostani útja ezért sokkal inkább a rivalizálás menedzseléséről szól, mint valódi közeledésről. Mindkét félnek érdeke, hogy elkerülje a nyílt gazdasági vagy katonai összeütközést, ugyanakkor egyikük sem akar gyengének látszani. Washington a kínai technológiai előretörést próbálja lassítani, Peking pedig azt akarja megmutatni, hogy a nyugati nyomás ellenére is képes nagyhatalomként működni.

A világ számára ennek a kapcsolatnak az alakulása ma talán fontosabb, mint bármely más nemzetközi viszony. Európa gazdaságilag erősen függ Kínától, miközben biztonságpolitikailag az Egyesült Államokra támaszkodik.

Magyarország számára különösen érzékeny ez az egyensúly, hiszen egyszerre jelennek meg kínai ipari beruházások és erős amerikai politikai érdekek.

Trump pekingi látogatása valószínűleg nem hoz történelmi áttörést. A mélyebb konfliktusok nem oldhatók meg egyetlen találkozóval. De a tárgyalás mégis fontos jelzés: a két nagyhatalom továbbra is kénytelen egymással beszélni, mert túl sok múlik ezen a kapcsolaton. A kérdés ma már nem az, hogy lesz-e verseny az Egyesült Államok és Kína között, hanem az, hogy sikerül-e ezt a versenyt kontroll alatt tartani.

Forrás: euronews.hu, reuters.com, bbc.com, spiegelonline, a cikk az AI segítségével készült