Európában több zarándokút is ismert közülük leghíresebb a 800 kilométeres, kulturált környezetben futó El Camino, amelyet végigjárva, testi és lelki gyakorlatok, megpróbáltatások közepette a hívők istenhez és önmagukhoz kívánnak közelebb jutni. Nem kételkedem benne, hogy ez sokaknak meghozza a várt eredményt, már csak az akaraterő próbájaként is.
Az amerikaiak nemigen járnak európai zarándoklatokra, de az nem azt jelenti, hogy nekik ne volnának embert próbáló túraútvonalaik.
Ott van, például, az Egyesült Államok csendes-óceáni partvidékének híres túraútvonala, a Pacific Crest Trail (PCT), amely a mexikóitól a kanadai határig 2663 mérföld(4886 km) hosszan fut sivatagokon, erdőkön, hegyeken, forró és havas tájakon, ember lakta és lakatlan vidékeken. Nem egy bátor túrázó vágott már neki. Ennek a PCT-útvonalnak 1100 mérföldjét gyalogolta végig 1995-ben, egyedül, a már említett, akkor 26 éves Cheryl Strayed Neeland (képünkön), és írta meg belőle bestsellerré lett történetét. Így csapott le rá 2012-ben, Reese Witherspoon és szerezte meg a filmjogokat. Ez a film háttere.
Úti filmet (road movie) látunk tehát első megközelítésben, de másodsorban egy nehéz sorsú, részben pincér-, részben egyetemista lány belső utazását a gyermekkort megkeserítő részeges, durva apától a 44 évesen, betegség következtében ehunyt anyán, saját válásán, szabados szexuális életén, kábítószerezésén keresztül az út megpróbáltatásai közepette magára találó nő felvillanó emlékeinek láttatott idézésével.
Főhősünk, Cheryl (Reese Witherspoon) egy törékeny, de szívós alkatú lány, aki tökéletesen alkalmatlan arra, hogy túrázzék. Úgy vág neki a vadonnak, hogy minimális előgyakorlata sincs, sem fizikálisan, sem mentálisan. Mindenféle fölösleges holmit, pl. verseskönyveket is becsomagol a sátor, a főzőedények, a tartalék víz és egyebek mellé, úgy, hogy a pakkja akkora, mint ő maga, még felemelni sem igen tudja, viszont – mint többször láthatjuk is –, maradandó zúzódásokat hagy tetovált habtestén. Az iránytűt sem tudja használni, egy számmal kisebb bakancsot visel, aminek következtében pillanatok alatt feltörik a lába, ráadásul a bakancsát is a szakadékba ejti. (Az viszont már Amerika, hogy a forgalmazó egy telefonra elküld neki egy megfelelő bakancsot a következő állomáscímre.) A túrázók ugyanis bizonyos pontokon egy „vendégkönyvi” bejegyzéssel igazolják, hogy idáig eljutottak, és kb. 100 mérföldenként pihenőpontokat, bolttal is ellátott kempingeket találnak a felfrissüléshez, vagy épp ahhoz, hogy kiszálljanak, ha meggondolták magukat út közben. Az, ha valahol víztartályt jelez az úti kalauz, sem jelent semmit, hősnőnk pl. egy ilyet üresen talál, aztán valami gyanús pocsolyából kell neki a magával hurcolt víztisztító felszereléssel „ivóvizet” előállítani. Mindettől függetlenül ő kilencven-akárhány nap alatt átkel a Mojave sivatagon, megmássza a Sierra Nevadát, végiggyalogol Kalifornián és Oregonon, kibírja a havat és a forróságot.
Az út magányos, miközben emberekkel összeakadhat a vándor. Mindenekelőtt más túrázókkal, akik rendszerint barátságosak és elfogadóak, aztán környékbeli gazdákkal, boltosokkal, és persze olyanokkal is, akiktől jobb félni, mint megijedni, mert segítség több napi járóföldre sem akad. Nekem mindenesetre egy gyönyörű, hegyi rókával találkozás volt a leginkább tetsző.
A magányos vándorlás alkalom a belső elmélyedésre is, és itt kezd kicsit gondjaim lenni a forgatókönyvvel és a rendezővel. Mondván, hogy a gondolatok szertelenül jönnek, a rendező is totális összevisszaságban villantja fel Cheryl közelebbi és távolabbi, minneapolisi múltjának képeit. A közelebbi múlt az anya haldoklása, a házasság nem egészen érthető felbomlása, a lány totális elzüllése, válogatás nélküli szexuális kapcsolatai és a kábítószerre rászokása, a távolabbi a durva apával, a fenyegetett anyával és a testvérrel való kapcsolat. Bobbi, az anya (Laura Dern) nem bánta meg sikerületlen házasságát, hiszen két gyermeket kapott általa. Ezzel együtt is a csonka család kissé széthúzó, amiben a két nő és az öcs nem egyformán vesz részt. Az emlékképek közt kevés a kronológiai sorrend, sok viszont az olyan vágás, amiben a kislány és a nagylány kapkodó felvillantása elég nehézzé teszi a néző számára az eligazodást, különösen, hogy ez keveredik még a házassági és más turistákkal való pillanatokkal is. Tipikusan az a szituáció, hogy akivel ezek megtörténtek, az pontosan tudja, hogy kit, mit lát, de a külső szemlélő kapkodhatja a fejét. Ez bizony Nick Hornby és Cheryl Strayed forgatókönyvíró, valamint Jean-Marc Vallée rendező hibája. Ők feltehetően a vándorlás lassú tempójának és az emlékképek gyors, kapkodó bekeverésének ellentétével akarták izgalmassá tenni a történetet.
Végső soron semmit sem tudunk meg arról, hogy hősnőnk honnan kapta az ihletet, és miből gondolta, hogy ha felkészületlenül és magányosan legyalogol 1500 kilométert a természetben, attól helyrebillen a lelke és az élete. Nem egészen értem, mitől, miért bomlott fel a házasság, és ha vége, akkor a lány miért kap folyamatosan utánpótlás-csomagokat az exétől. Amiképp a végponton, az „Istenek hídja” célállomáson is csak egy kapkodó felsorolás jelzi a későbbieket, hogy „akkor még nem gondoltam volna”, hogy pár év múlva boldog házasság, gyerekek stb. lesz a vadonjárás eredménye. Nekem, a nézőnek mindenesetre néhány egzotikusan szép táj és egy indifferens magánéleti válság maradt az egészből.
Szót kell ejteni még a színészi játékról. Bevallom, hogy sosem voltam Reese Witherspoon-rajongó, és ezt főként a Doktor Szöszi és hasonló „csajos” ostoba filmjeivel érte el nálam. Jogos, és minden tiszteletem az övé, hogy a 40 felé közeledő színésznő szeretett volna valami fajsúlyosabbat is eljátszani, ezért is talált rá erre a történetre. A bájos pofika még most is megvan, de jót tett neki a fogyás és fáradtság, mert így sokkal emberibb. Nézve ezt az alakítást valóban sok a fejlődés, főként Witherspoon színészi szintjén, de érzésem szerint messze van ez még attól, ami egy Oscar-díjhoz szükséges.
A másik szereplő, akit érdemes említeni, Laura Dern. Ő viszont régi kedvenceim egyike, mert izgalmas szépsége és játékának sokoldalúsága mindig magára vonta a figyelmet. Tulajdonképpen most is, mert a nehéz sorsban megbúvó optimizmus, az anya viszonya a gyermekeihez figyelemre méltó, csak éppen ez a szerep nem hagyja magát kibontani, nincs elég súlya, megíratlan.
A többi szereplőt felsorolni sem igen érdemes, szinte arctalanul jönnek és mennek. Yves Bélanger operatőr gyönyörű tájakra visz el, bár sok szemlélődést nem engednek neki, a magánéleti képeknél viszont sokszor olyan a plán és a kivágás, hogy nehezen érthető, mit is látunk. A film vágása pocsék. A kísérő zene Simon és Garfunkeltől Leonard Cohenen át a legkiválóbb számok dallamtöredékeiből szüremkedik bele a történetbe, néha szívesen hallanánk többet is belőlük.
Véleményem szerint a Vadon nézhető, de semmiben sem kiemelkedő filmalkotás. Érdekes lenne tudni, mit jelent, mondjuk egy El Caminót megjárt zarándoknak és mit a természetjáráshoz nem szokott embernek, mert bizonyára más és más szemmel nézzük. Azt senkinek sem javaslom, hogy ennyire felkészületlenül vágjon neki ekkora utaknak, amiképp ebben a történetben sem hiszek el pontosan mindent úgy, ahogyan az láttatva vagyon.
