Hűséges volt első feleségéhez, Lőwinger Annamáriához, annak haláláig. Őt féltette 1956-ban az útjába vetődő, éppen antiszemita forradalmároktól. Hűséges második feleségéhez: egy kocsmai szintű verekedést is bevállalt, Sáfár Anikó jó hírét védelmezve. Ilyen előzmények után miért fordítana hátat Kádárnak? Kihagynia nem lehet az életéből, a hallgatást gyávaságnak tartaná.

Ha hívják, elmegy a tévéstúdiókba, de már nem jelentkezik eminens tanulóként a nyilvánosságért, nem él vissza számos, pozícióba került vagy ott maradt ismerőse, egykori támogatottja tiszteletével.

Rádiós újságírók állítják: Berecz az egyetlen volt az MSZMP felsővezetői között, aki már az 1980-as évek közepén hajlandó volt élő adásban beülni a Magyar Rádió mikrofonja elé, hogy közvetlenül válaszoljon a hallgatók telefonon érkezett kérdéseire. Világos fejű, jó eszű, rugalmas ember volt. És ugyancsak akkoriban Berecz alig burkolt versenyben áll Grósz Károllyal az utódlásért (ami nem jelenti azt, hogy fúrta volna vagy lemondatni készült volna Kádárt.)

Nem emlegeti, hogy a fogdából hozatta ki az aranycsempészettel gyanúsított zenészt, Som Lajost, hogy a menedzserétől Ausztráliában elhagyott Száztagú Cigányzenekarnak pénzt szerzett, hogy személyesen támogatta egy vidéki fiatalember riporteri elképzeléseit. (Friderikusz Sándor a diplomácia irányítóinak őszinte rémületére, protokollt és párthatározatokat mellőzve, egy telefonfülkéből hívta fel, csak úgy a román pártvezért, Ceausescut, hogy meginterjúvolná.)

Harminc esztendővel ezelőtt a hivatalos politikusok közül először tőle lehetett hallani, hogy Afganisztánban valamit elrontottak a tovarisok. Ő pedzegette, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban a szociáldemokrata példa nem megtűrt, hanem követendő. Amikor 1983 szeptemberében a szovjet légtérben lelőttek egy dél-koreai utasszállító repülőgépet, a Népszabadság főszerkesztőjeként ellenállt az SZKP és a TASZSZ nyomásának, lapja nem saját anyagként, hanem a nemzetközi sajtó – természetesen gondosan válogatott – összeállításaként közöltette a kémrepülő-verziót. Év végén pedig egy rossz szava sem volt munkatársai belső, szilveszteri számához, az eseményt kacsaként aposztrofáló, vitriolosan maró feldolgozáshoz.

A 80-as évek Berecz Jánosát ismerő elhiszi a politikus memoárkönyvének azt az állítását is, amely szerint ifjú férjként a Moszkvában tolmácskodó feleségének 1956 júniusában levélben küldte el a legújabb pesti viccet: „Melyik ország van a legjobban villamosítva? Magyarország. Mert nálunk a legnagyobb a feszültség, legnagyobb az ellenállás, legtöbben beszélnek a voltról, és leginkább tilos a vezetőkhöz nyúlni.”

Szerinte Kádár, 1957-től, őszintén kívánta a nyugalmat. Az országnak, a pártjának egyaránt. Hruscsov 1964-i félreállításakor, amikor a szovjet elvtársak Nyikita Szergejevics személyi kultuszát (!) bírálták, és hibás gazdasági döntéseiről szajkóztak, nos, akkor Kádár – aki éppen Varsóból tért haza – a Nyugati pályaudvaron azt mondta a tömeg és a Politikai Bizottság kisereglett és meglehetősen frusztrált tagjai előtt: „…a magam részéről úgy gondolom, hogy ő (Hruscsov) a békéért dolgozott”.

„Kádár lelkéből megéreztek valamit a nyugati szociáldemokraták” – vélte Berecz. – A németek, az osztrákok, a franciák a saját kommunista pártjukkal nem találták a közös hangot, de az MSZMP-vel kommunikáltak. François Mitterrand 1976-ban, még nem köztársasági elnökként, hanem a Francia Szocialista Párt főtitkáraként, a nyugati baloldal úttörőjeként jött Budapestre. Kádárral beszélgettek, nem álláspontokat ütköztettek. A franciák valamit megéreztek a mi fájdalmunkból, talán elődeik történelmi tévedését is belátták, de a múlttal nem akartak foglalkozni. Az nem visz előre, mondták.

Egyébként az országvesztést máshol sem lehetett szóba hozni. Kádár megpróbálkozott vele Helsinkiben, az európai biztonsági együttműködési értekezletet lezáró csúcstalálkozón, mire Henry Kissinger, az amerikai nemzetbiztonságot féltve, rárontott Puja külügyminiszterre, hogy ugye, nem akarunk határrevíziót.

Tihanyban 1979-ben, magyar kezdeményezésre találkoztak az európai szocialista és szociáldemokrata pártok képviselői. Csernyajev személyében, az SZKP külügyi osztályának helyettes vezetőjével képviseltette magát. A közös közleményt a házigazdák tapssal fogadott zárszava jelentette. Moszkva később sem akadályozta a párbeszédet. A Szocialista Internacionalé elnöke, Willy Brandt később jelezte, hogy szeretne többet tudni a Tihanyban történtekről, mire Kádár azt, mondta: menjen ki a Berecz tájékoztatni, ők úgyis megértik egymást.

– Brandt kedvelt minket. Az Öreg iránti tiszteletét éreztem abban, ahogy kancellári posztjáról lemondása után a szocialista táborból sokáig csak a magyarokkal állt szóba. Engem 1981-ben telefonon randevúra hívott Ránki György történész. A Margit híd lábánál lévő Fény presszóban találkoztunk. Elmondta, hogy az amerikai Bloomingtonban működő Indiana Egyetem Sinor Dénes professzor vezette ural-altáji tanszékének vendégprofesszoraként magyar történelmet oktatott. Hazautazása előtt előadást tartott náluk Willy Brandt. A fogadáson bemutatkoztak egymásnak, és amikor az exkancellár megtudta, hogy magyar, megkérte, adja át üdvözletét a két Jánosnak. Ránki sejtette, hogy Kádár az egyik János, de nem tudta, ki a másik. Amikor rákérdezett, Brandt megnevezett engem. Ránki megijedt a megbízatástól, attól tartva, kellemetlenségem lehet, ha Nyugaton az első titkárral együtt emlegetnek.

Az árulásról:

Az NSZK történetében először választottak kancellárrá baloldali politikust 1969 októberében. A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) jelöltjét, Willy Brandtot. Az új főnök stábjában (az NDK-ból érkezett) Günter Guillaume iktatta az aktákat, szervezte Brandt választási kampányutazásait, tartotta a kapcsolatot a sajtóval, leplezte főnöke alkalmi nőügyeit. Eközben szorgosan másolt, fényképezett, és küldte az információkat megbízóinak. Merthogy a Stasinak, a keletnémet titkosrendőrségnek az ügynöke volt. Guillaume leleplezésekor, 1974-ben Willy Brandt lemondott, és helyét a kancellári székben pártja addigi elnöke, Helmuth Schmidt foglalta el. Brandt a Szocialista Internacionalé elnökeként aktivizálta magát a nemzetközi politikában. Magyarországra 1978. március 21–30. között látogatott, és 1992-ben bekövetkezett haláláig szívesen idézte a Budapesten és a Balatonnál töltött napokat.

– Az NDK által lépre csalt Brandt üzeneteit mi közvetítettük a táborba – mesélte Berecz. – Egyik legbizalmasabb munkatársa, Egon Bahr 1981 áprilisában figyelmeztetett, hogy veszélyben Európa stabilitása. Lengyelországban elégedetlenek az emberek. A leszereplő LEMP helyett kellene egy jobb párt. Az esetleges lázadást levernék az oroszok, és akkor a Nyugatnak is lépnie kellene. Attól óvjon az isten!

A lengyel szükségállapotról:

Munkabeszüntetések gyengítették az egyébként is válságban lévő Lengyelországot 1980–81-ben. A kommunista párt egyeduralmának megtöréséért, az elosztó rendszerek átalakításáért küzdő sztrájkbizottságokból létrejött Szolidaritás Független Önirányító Szakszervezet gyorsan fontos politikai tényezővé vált. A közel másfél évig tartó hatalmi harcnak, a meg nem tartott megállapodásoknak, a látszattárgyalásoknak és súlyos provokációknak 1981. december 13-án a szükségállapot bevezetése vetett véget. A katonai diktatúra, Wojciech Jaruzelski tábornok-miniszterelnök, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) főtitkára vezetésével egy nagyobb veszélytől, a szovjet beavatkozástól tartva, 6600 politikai aktivistát internált, a Szolidaritást pedig betiltotta.

– Jaruzelskit Kádár még Budapestről ismerte. A szocialista hadügyminiszterek összejövetelén találkoztak, a tábornok később kihallgatást kért. Nem honvédelmi téma, hanem mint vidékről érkező férfiembert, a magyar mezőgazdaság sikerének titka érdekelte. Az Öreg jó szívvel gondolt rá azon a szomorú decemberi vasárnapon is. Mit tehetek érte, kérdezte. Hívja fel telefonon, ajánlottam, magának is jólesett a bátorítás 1956. november 4. után. Ez hatott. Kádár több mint fél órán át beszélgetett a tábornokkal. Kiderült, hogy Jaruzelskivel még a családja is szembefordult, érettségire készülő lánya a szemébe vágta, hogy osztályában senki sem ért egyet a bevezetett katonai diktatúrával. Senki, tehát ő sem. Nos, ezt a lelki nyomást enyhítette a budapesti telefon.

Sokan, sokszor kérdezték Berecztől, miért nem fényezték magukat jobban. A rendszerváltók szemében, kommunikációjában miért csak a csúnya dolgok maradtak. A Rajk-per, Nagy Imre kivégzése, a március 15-i tüntetések szétverése, az ellenzéki gondolatok elutasítása.

– Ahogy élesedett a helyzet, 1987 környékén, próbáltam útját állni a támadásoknak – magyarázta. – Az Öreget szerettem, becsültem tiszteltem. Tudtam, ő az elsődleges célpont. De védenem kellett a párttagságot is. Szóban, írásban ajánlottam fel magunkat, a még aktív vezetőket az egyre erősödő ellenzéknek. Mi csináltuk a politikát, mi vagyunk a felelősek a történtekért, nem a minket követő kisemberek. Éreztem, átszánkázni a túloldalra csak az itt maradt százezrek hátán lehet. Annyira pedig nem vonzott a másik tábor. Ráadásul óvnom kellett a munkásőrséget is. A gyanúsítgatások szerint fegyverrel a kézben várták a parancsot, hogy megvédjék a szocializmust. Valójában csak tüzet oltottak, elveszett gyerekeket kerestek, árvizeknél a töltést magasították. Aztán észre kellett vennem, hogy az apparátuson belül elhúzódnak mellőlem a tegnapi melldöngetők. A korábbi hűségnyilatkozatokat felváltják a kritikai hangok, a késői felismerések, hogy ezt is rosszul csinálta a Kádár, abban is tévedett a párt.

Hát persze, hogy érdekelt: mit baltázott el Berecz János? Mai ésszel mit csinálna másként? Egyáltalában látta-e a globalizáció felé haladó világot, az egységes Európát, a többpárti marakodást, a szegények elszaporodását, a gazdagok megerősödését?

Azt mondta, amit évek óta mindig: a szocializmust reformokkal, több népi ellenőrző szervvel képzelte el. Nála itt megállt a film, a rendszerváltásra nem váltott jegyet. Tévedett. Akkor is, amikor híres-hírhedt könyvét megcímezte: Ellenforradalom, tollal és fegyverrel. Hárman közösen találták ki a címet, blikkfangosat akartak, elrettentő lett. Szerzőként sokáig megtévesztette, hogy a Svájcban élő Gosztonyi Péter történésznek, tartalékos tisztnek, 56-os felkelőnek tetszett a könyv, mert először olvasott magyarországi kiadványban a Rákosi-korszak bűneiről.

Nem lehet kihagyni az egykori kollégákat. Mint a gyerekek ebéd előtt. Hogy ehessenek, azt mondják, már kezet mostak. A szappan persze száraz, az abrosz bepiszkolódik, de ha telik a has, kit érdekel az igazság?! Az MSZMP egyes meghatározó személyiségei úgy ültek le a nemzeti-keresztény-konzervatív pártok asztalához, mintha mindig éhesek lennének. Szűrös Mátyás 1989. október 23-án még az Országgyűlés elnökeként kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot. Ma Fidesz-szimpatizáns. Pozsgay Imre az új rend bezzeg kommunistája. Egy országban élnek, mi történik, ha találkoznak?

– Köszönünk egymásnak. – Berecz János visszavedlett diplomatává. – Ha televíziós stúdióban várakozunk adásra, még beszélgetünk is. Egyszer Pozsgay kérdezte, hogy miért haragszik rá Horváth István. Együtt jöttek fel Bács-Kiskunból, hosszú ideig barátkoztak. Mondtam, kérdezze meg tőle, nem vagyok postás. Én egyébként még összejárok Horváthtal. A mi kapcsolatunk az ő belügyminisztersége idején (1980–85) erősödött meg. Egy nap megdöbbentett a felfedezésével, hogy a határőröknek biankó tűzparancsuk van. Eszerint, ha Romániából, megsértve a határt, átjön egy magyar származású parasztember, azt le kellene lőni. Megegyeztünk, hogy saját hatáskörünkben visszavonjuk a parancsot. Ő miniszterként intézkedett, én külügyi osztályvezetőként. Vezető testület elé nem mehettünk, mert a várható döntést kiszámíthatatlannak éreztük. Egyébként pedig, azt hiszem, manapság sok embernek addig jó, amíg Horváth hallgat.

Az egykori külügyi vezető, a farmernadrágos Népszabadság-főszerkesztő, az Írószövetséggel konfrontálódó KB-titkár: Berecz János kerek tíz esztendővel ezelőtt nemzeti összefogást sürgetett. A Népszabadságban közölt nyílt levelére – egy Fidesz–MSZP-kompromisszum lehetséges pozitív hatásáról – acsarkodva vakkantott mindkét oldal.

Azóta semmi sem változott. Maradt a két tábor, az ország múltjának, jelenének eltérő értelmezése.