Mára szállóigévé vált Julien Benda Az írástudók árulása című írása; az 1927-ben közreadott esszéjében az író a hatalmi célok szolgálatába állt értelmiséget ostorozta. Nem tudom, eszébe jutott-e Tömpe Istvánnak a címadásnál a francia szerző, ám kétségtelen, hogy Az elitek árulása valami hasonlóról (is) szól. A kiválasztottak, a tanult elit tagjai elfordulnak az univerzális igazságtól, hatalmi csoportok és érdekek szolgálatába szegődnek, a tudást és a tehetséget aprópénzre, befolyásra, pozícióra cserélik.

Az olvasó eleinte nem érti, milyen elitről van is szó (hiszen addig főként a családfa a főtéma), mígnem eljut a csaknem a kétszázadik oldalig: ahhoz a fejezethez, amelyben nagybátyjának, Tömpe Andrásnak az öngyilkosságát meséli el a szerző. A véres dráma egyszersmind az 1948-ban született unokaöccs felnőtté válásának időszaka.

A zsidó származású nagybácsi a numerus clausus miatt a brünni egyetemre iratkozott be, a diploma megszerzése után onnan ment 1937-ben a spanyol frontra, majd 1945 után kommunista meggyőződését követve, szovjet felkérésre felderítőként (kémként) tevékenykedett – valószínűleg Dél-Amerikában. 1959-ben, hazatelepedve egészen más társadalmat talált, mint amire számított. Még tartottak az 1956 miatti megtorlások, miközben a keményvonalasokkal, a volt sztálinistákkal mintha elnézőbb lett volna a rendszer. Tömpe András nem ilyen „kommunizmusról” álmodott. Összetűzött Kádárral és környezetével, ezért „száműzték”: 1967-től berlini nagykövet lett.

„Jó egy évvel később, pár nappal az után, hogy eltiporták a prágai tavaszt, levelet írt a KB-nek és tiltakozásképpen lemondott” posztjáról – olvassuk róla Tömpe István könyvében. Akadtak persze más magyarok is, akik csatlakoztak a csehszlovák inváziót elítélő nemzetközi tiltakozáshoz, tehát nem az egész hazai elit volt megalkuvó. Ám a Brezsnyev-doktrina alkalmazása megtörtént, lehetetlenné vált az emberarcú szocializmus, az eurokommunizmus győzelme. Az elitek árulása azonban ez esetben – a krónikás szerint – szükségszerű volt. Az „idealista hős” hiába várta naivan Moszkvától a behódolást Prága előtt. Eleve elképzelhetetlennek bizonyult azt remélni „Lenin ázsiai forradalmának” örököseitől, hogy megértik az európai szabadságeszményt. Tömpe András a hivatalos vonalhoz képest „helytelen” álláspontra helyezkedett, ám „nem gyújthatta rá a Központi Bizottságra a házat, ahogy Kohlhaas Mihály felégette a gróf várát”. Azonban nem alkudott meg. „Amikor szétlőtte a fejét, a magában őrzött hit lőtte szét a rendszert, amelyet szolgált.”

Könyvében unokaöccse – Tömpe István – érzékelteti, hogy igazán 1968 után kezdődött meg a baloldal lejtmenete. A kisebb, talán még vállalható kompromisszumokat, az igazolhatatlan nagyobbak, megalkuvások követték, majd bekövetkezett a nyolcvanas évek agóniája, az ellenmondásos 1990-i átmenet. Cikkcakkok a gazdaságpolitikában, áttekinthetetlen játszmák a privatizációban, mígnem elérkeztünk napjainkig, a velünk élő kádárizmusig. A kisember lapít, a túlélésre játszik, hiszen beragadt a pénze a horribilis haszonnal kecsegtető befektetésbe, másokat a frankhitel miatt kell „megmenteni”. Ma is tömeges a szegénység, csak éppen sokan nem derékig állnak a slamasztikában, hanem „csupán” térdig.

„Nyíltan pöffeszkedő uralkodó rétegünk van, köztük számos eszes gazember, aki a kommunisták által összehordott közvagyont a magáénak tekinti… Társadalmi csoportok kerültek szemétdombra, országrészek néptelenedtek el. Új elitünk nem ment meg, nem emel fel, nem üdvözít, és egyelőre nem is csuk börtönbe. És újra sokan vannak, akik ennek is örülnek” – olvashatjuk a 206. oldalon.

A következő fejezetekben azután a szerző részletes életútjával ismerkedhetünk meg, szakmai karrierjével, amely a Gazdaságkutató Intézettől Moszkva és Genf érintésével az államigazgatásig vezetett. Tömpe István nem mondja ki, de nyilvánvaló, hogy kormánybiztosként, pénzügyminiszter-helyettesként ő is annak az (egykori) elitnek a része, amely a rendszerváltozás környékén a herdálás és a fosztogatás tanúja volt. Most „elképedve” tapasztalja a következményeket: a baloldal csúfos leszerepelését, a hatalomtechnikusok mohóságát. Azt, hogy a tegnapi törvénytelenségből mára törvény lett. Keserűen állapítja meg, hogy akik ma maffiaállamnak nevezik a rendszert, maguk is „részt vettek a maffiózók kinevelésében”. Gátlástalanná vált egyesek gazdagodása, és a lenyúlásokat államilag támogatják, miközben az Orbán-rendszer súlyosan korlátozza a jogállamot – írja.

Az elit szó eredetileg a legkiválóbbak csoportját jelöli, a társadalom színe-javát. A nyolcvanas évek ügyetlenül lavírozó MSZMP-pártelitjét mára a Fidesz ügyesen tollasodó „elitje” váltotta fel. A mai politikai elit, a vezető réteg árulása az elődökénél jóval nagyobb, de körükben alig találkozunk meghasonlott emberekkel.

S az sem valószínű, hogy elolvassák Tömpe István könyvét.

Kár. Nagy kár.