Idestova hat évtizeddel ezelőtt, 1960-ban vált független állammá angol gyarmatból a földközi-tengeri sziget, de az ott élő görög és török lakosság közötti konfliktusos viszony már 1964-ben oda vezetett, hogy az ENSZ UNFICYP néven békefenntartókat küldött Ciprusra. Az Athénnal való görög egyesülési kísérletre válaszul 1974-ben Ankara katonai erőt küldött a szigetre, mely Ciprus 36%-ának megszállásához, 170 ezer görög és 44 ezer török lakos ellentétes irányba meneküléséhez vezetett az így két részre szakadt szigetországban. A sziget északi részén 1983-ban kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amit csupán Ankara ismert el hivatalosan. A 2004-ben az Európai Unióba felvett Ciprus tagsági státusza az ország egész területére vonatkozik, függetlenül attól, hogy a Nicosiában székelő kormány ellenőrzése nem terjed ki a sziget egész területére.

A világszervezet békefenntartó tevékenysége, a két ciprusi fél közötti konfliktusok elkerülését célzó művelet azóta is rendületlenül tart. A szembenálló feleket az ENSZ-erők ellenőrzése alatt álló „zöld vonal” választja el egymástól, ami az ország területének 4 százaléka. A kéksisakosok feladata e terület felügyelete, erőszakos cselekmények kiújulásának megakadályozása. A berlini fal 1989-i lebontását követően ez az egyetlen olyan hely Európában, ahol egy ország fővárosa utcák eltorlaszolásával, falak emelésével ketté van vágva.

Magyar békefenntartók is 1995 óta tartózkodnak a helyszínen. Az ENSZ kérdéseivel is foglalkozó helyettes külügyi államtitkárként 1996 januárjában látogatást tettem Cipruson. Elsétáltam sokfelé Nicosia görög részében.

/Képek: 16,17,19,20/  

Magyar kéksisakosokkal a központi bázison.

Megtekinthettem azt a zónát, melyet egyenruhás honfitársaink felügyelnek

és ahol a többi között egy kőből kifaragott Magyarország-térképet és az 1995–96-ban Cipruson tartózkodott magyar békefenntartó egységnek emléket állító kőobeliszket is megmutattak.

Ott-tartózkodásomkor brit és magyar békefenntartók társaságában sikerült bejutnom a hol csak öt, hol meg 15–20 méter széles senki földjére, ami máig kettészeli a ciprusi fővárost. ENSZ-katonák kíséretében haladtunk, vállamon lógott videó-kamerám, mert ott tilos volt fényképezni. Arra, hogy a két szembenálló fél mennyire szorosan követi e szűk folyosón történteket, abból is következhettem, hogy csupán pár lépést tettünk az elválasztó vonalon, amikor a mellettem lévő brit tiszt telefonja megcsörrent, s beszélgetése után elmondta, a török oldalról észrevételezték, hogy valaki kamerával tartózkodik e különleges területen, mire a tiszt megnyugtatta beszélgető partnerét, hogy az illető (vagyis én) nem fogja gépét használni.

Így is történt, végig sajnáltam, hogy nem tudok felvételeket készíteni egy olyan szűk területről, amely a főváros kellős közepén húzódik és ahol a 45 esztendővel ezelőtti, 1974-i török katonai akció és az elválasztó folyosó kialakítása óta semmilyen emberi tevékenység nem folyt. Ekként láthattam teljesen elhagyott, koszos, poros üzleteket, kávézókat, melyek (akkor!) már két évtizede szemléletesen és brutálisan közvetítik azt, hogy háborúban milyen sorsra jut egy város…

Ez a kis földsáv olyan keskeny volt, hogy mindkét oldalán, mind a görög, mind a török városrész felől hallani lehetett az élet zajait, az emberek, gépkocsik nyüzsgését, ami még lidércesebbé, anakronisztikussá tette ennek az elválasztó sávnak a létezését. És amerre jártam a város görög oldalán, minduntalan szembetalálkoztam ennek a természetellenes elválasztásnak a látványával. A „túloldalon” ott magasodtak a mecsetek tornyai, lengedeztek a török és ciprusi török zászlók.

Negyedszázaddal ezelőtti látogatásom óta a fejlődés jelei bizonyára megmutatkoznak a szigetország mindkét részében, de sajnálattal kell megállapítani, hogy az ENSZ és a nemzetközi közösség egyéb tényezőinek erőfeszítései ellenére mindeddig nem sikerült előbbre lépni egy föderatív berendezkedésű, egységes Ciprusi Köztársaság létrehozása végett.

És az idő haladtával ez a cél egyre távolabbinak látszik.