A művet személyes élmény: egy Rigából Londonba megtett viharos tangeri hajóútja ihlette, azért is fúj szinte minden hangjából a szél. A librettót pedig a zeneszerző Richard Wagner (1813–83) kortársa, Heinrich Heine (1797–1856) Memoiren des Herren von Schnabelewopski” (Schnabelewopski úr emlékiratai) című regénytöredékének egy részlete alapján írta meg, amely egy 17. századi tengerészlegendát: egy örök tengeri bolyongásra kárhoztatott hollandi hajós kísérteties históriáját mesél el.
Richard Wagner 1841-ben fejezte be A bolygó hollandi ősváltozatát, ám a terv nem nyerte el a Párizsi Opera vezetőinek tetszését, így aztán szinte elfelejtették, és a világ csak az átdolgozás utáni, két évvel későbbi, nagy sikerrel bemutatott drezdai változatot, illetve annak az 1860-i, befejezését tekintve ismételten átdolgozott formáját ismeri és játssza. Mi most – Szikora János rendezésében – ezt a húzások, átdolgozások nélküli első partitúrát látjuk színpadra állítva.
Wagnernek egyre határozottabb elképzelései voltak a korabeli operastílus megreformálására, és ez már ebben a korai „drámai balladájában” is megmutatkozik mind zeneileg, mind dramaturgiailag, például abban, hogy a közönséget „nem kímélve”, egyetlen, két és fél órás felvonásban hangzik el, és a színváltozások között is végig szól a zene. Itt még talán megvannak a zárt operai „ária-egységek”, de már markánsan érződik a későbbi Wagner-művekre jellemző, hosszan áradó, egybeolvadó dallamfolyam, melyben a különféle hangszercsoportokon felhangzó zenei motívumrendszerek segítenek eligazodni a szereplők szavaiban és gondolataiban megjelenő, nem is mindig konkrét történések között.
Mindenekelőtt röviden magáról a legendáról, amely akkoriban kezdett a világban elterjedni. Ebben a bolygó zsidó, az állítólagos Ahasvérus bibliai alakja tűnik fel babonás tengerész-változatban, egy elátkozott holland tengeri kereskedő képében, akit több hajós is látni vélt időről időre. De mi volt ennek a szerencsétlennek a bűne? Mint az operaszövegben is elhangzik: egy szirtfoknál (Jóreménység-foka) irtózatos viharba kerülve dacolt a hajóját vissza-visszavető hullámokkal, és káromkodva valami olyasmit mondott, hogy ő bizony nem tágít, még ha ítéletnapig kell is hajóznia ebben a viharban, vagy bolyongania a tengereken. Ennyi. És ezért ez a végtelen büntetés? Csakhogy a babonás, valláserkölcstől átitatott világ ebben a dacban az Úr akaratával szembeszegülést látta és magyarázta, amit állítólag még a Sátán is sugallt és szított, ezért vonta volna vele a hollandus magára a Mindenható átkát.
Hogy ehhez miként kötődik a megváltás reményeként egy asszony sírig hű szerelme és kiállása, ahelyett, hogy a mindent megbocsátó és kereszthalálával megváltó Jézus „gyakorolna kegyet”, az már végképp homályos, és nem is kérhető számon egy régi legendán. Mindenesetre a történet dramaturgiailag gyenge pontja maga ez az ősmag, amelynek kérdőjelein túl kell lépnünk, hogy élvezhessük a zenedrámát, amely „reális” és misztikus síkon játszatja a cselekményt.
A történet szerint a skót Donald (átdolgozott változatában a norvég Daland) tengeri kereskedő hajós egy vihar miatti kényszerkikötés közben akad össze a hazátlan hollandival, aki hétévente egyszer kiköthet, hátha egy nő hű szerelme megválthatja átkos sorsától. Az idegen szállást kér a nem messze lakó Donald/Dalandtól, még az iránt is érdeklődik, van-e lánya, s cserébe busás kincseket ígér. A kereskedő kapva kap az alkalmon, és mert lányának gazdag férjet szán, a kincsekért cserében szállást ad a közeli házában és Senta lányát is odaígéri a különös idegennek. Donald házában a nők fonnak és dalolgatnak, míg várják a hazatérő férfiakat. Senta nem tudja levenni szemét egy sápadt idegent ábrázoló festményről, amely a bolygó hollandit ábrázolja, és akinek történetét Marytől már sokszor hallotta. A lány misztikus rajongással mindig arról fantáziál, hogy majd egyszer ő lesz az elátkozott kalmár megmentője, és mikor apja hazatér, megdöbbenve ismeri fel annak vendégében a képen látott férfit. Első szóra boldogan ígér hűséget neki a maga vágyát és apja kívánságát is teljesítve ezzel. A vándor kalmár is vágyott megmentő asszonyát véli felismerni Sentában. Egy helybéli szegény vadász, a földhöz ragadt Georg (a későbbi változatban Erik), aki régóta szeretné elnyerni a lány kezét, egyre kétségbeesettebben látja, hogy szerelmét az idegen megbabonázta, és míg a település a kézfogóra készül, ő utoljára próbálja meg lebeszélni a lányt erről a tervéről. A hollandi, félreértve a látott helyzetet, parancsot ad legénységének, hogy keljenek útra, hátha így, az esküvői fogadalom előtt megmentheti a lányt a hűtlenség bűnétől. Csakhogy Sentát semmi sem tántoríthatja el attól, hogy képzelete választottjával mennybe, vagy pokolba szálljon, ezért, hogy megtörje az átkot, a tengerbe veti magát, s a hollandi hajója is a habokba süllyed.
A későbbi mitológia-teremtő Wagner tehát nem valós, hanem misztikus történetet alkotott, és Szikora János is abból indult ki, hogy A bolygó hollandit nem szabad reális történetként színpadra állítani. Akár a Kékszakállú herceg vára misztikus jelképiségét is eszünkbe idézve teremt egy olyan részben valós, részben elvont világot, amelyben az egymásnak teremtett Férfi és Nő ősi egymásra találásának platóni ideájú szimbolikájához tér vissza. A skót/norvég hajósok és falusiak két lábbal a földön álló, esendő realitásával szemben a hollandi és Santa szinte a föld fölött lebegnek az ősi egymásrautaltságban és legendavilágban.
Szikora színpadán minden ezt az időtlen kettősséget szolgálja. Munkatársai is ebben a szellemben alkotnak univerzumot.
Szendrényi Éva ki- és beforduló díszletei nagyon kevés konkrét geometrikus elemet tartalmaznak, vetítéssel viszont a viharos égbolt és tenger, a különös, rőt vitorlázatú kísértethajó és a csillag-galaktikus égbolt egyaránt megjeleníthető általuk. Még Donald házának ajtaja is inkább jelképes képkeret, amelyből a sápadt idegen kilép a való világba.
Berzsenyi Krisztina jelmezei színdramaturgiával is operálnak. A világi népet hidegebb és józan kék alapszín jellemzi, míg a kísértethajósokat inkább az égő vörös és sárga. Senta a kék köpenye alatt pontosan olyan szabású, galaktikus spirállal díszített vörös ruhát visel, mint a hollandi a maga fekete kabátja alatt, amely egymás mellett állva, összefüggő képpé olvad, ezekkel is sugallva teljes összetartozásukat. Mary, aki bár a reális nép része, de ő mesélte el először a képen látható bolygó hollandi kísértettörténetét, megint más szabású, egyszerre piros és kék összeállítású jelmezt kap, s ez öltözékektől igazán csak a teljesen földhöz ragadt vadász zöldes színvilága tér el.
De Szikora szinte brechti elidegenítéssel akasztja meg a nézőt abban, hogy reális korban, vagy stílusban tudja elhelyezni magát. A dekoratívan elhelyezett tömegszereplők nagyon sokszor az izgalmasan mozgatott süllyesztő-rendszeren keresztül jelennek meg, vagy tűnnek el. Ez nem csupán a gyorsabb váltásokat segíti, de misztikusabb is.
Mozgatásukban Horváth Csaba koreográfus is közreműködött. Ennek is van dramaturgiai szerepe, hiszen a fonókórust a nők által a házfalakra rímelő, strukturális geometriájú és ritmusú szalagok látványa jellemzi, amelyekbe Senta, mint a párkák sorsfonalába időnként bele is gabalyodik. Vagy az aranymaszkos, vörös ruhás kísértethajósok ördögi felbukkanása, majd zombiszerű mozgása már a mai kort idézi. A szőke parókás, napszemüveges Mary mintha mp3-ról hallgatna popzenét, olyan mozdulatokkal kíséri az operai világot. Mi ez, ha nem elidegenítés? Vedd észre, néző, hogy itt századokat ível át a történet, akár napjainkig, s amely nem a valós földrajzi térben, hanem a lelkekben és a gondolatokban jelenik meg!
Senta és az idegen egymásra eszmélését, valamint az átok közelgő megtörését egy sötéten örvénylő világból egyre jobban megvilágosodó színpadkép is jövendöli. Szikora János értelmezésében a vég is megnemesedik: Senta nem ugrik a tengerbe, és a lidérces fényekben égő hajó nem merül a mélybe, hanem ezek ketten a tömeg feje fölött egymást sem érintve éreztetik a köztük ívelő összetartozást, és sorsuknak az egyesülését, akár elkárhozás, akár megdicsőülés lesz is az. Mint mikor a Faust Margitját Krisztus kimenti minden földi rosszból, ők már a maguk világába érkeztek. A rendezés minden eleme erre irányul.
Kettős oka van annak, hogy az előadás zenei értékelését épp csak érintem.. Egyrészt nem vagyok annyira felkészült, hogy a változatok egymástól különböző zenei eltérését partitúrából, vagy fejből össze tudnám hasonlítani, másrészt az általam látott január 20-i előadáson csak az egyik szereposztás teljesítményéről van képem, nem az operaházi teljesítmény összességéről.
Az izgalmasan szép produkciót Wagner műveinek avatott tolmácsolója, az osztrák származású Ralf Weikert dirigálta, akinek az ős-változat egyik hangzásbeli kihívását úgy kellett megoldania, hogy a zenekar rézfúvós szólamait jól érzékelhetően halkabbra kellett vennie, mivel az ősváltozat még régi típusú rézfúvós hangszerekre íródott, amely elképzelései szerint a mai, modern hangszereken túl hangosan szólna. (A későbbi előadásokon Kovács János kezeli a karmesteri pálcát.)
A főszerepekben a premieren a német származású Thomas Gazheli énekelte a hollandi bariton szólamát; az általam látott előadáson Kálmándi Mihály oldotta meg ezt a feladatot eszköztelenül is súlyos jelenléttel és érzelmekben gazdag hangszínnel. Senta szerepében Lukács Gyöngyi pályafutása során először állt közönség elé Wagner-szerepben. Rálik Szilvia világszínvonalú szopránja viszont nem először bűvölt el szépségével, árnyalatokat kifejező finomságaival és drámai erejével egyaránt. Donald megformálásában Palerdi András teljesítményéről nincs képem, Bretz Gábor ellenben gyönyörű basszusának minden kifejező erejével és játékának összetettségével fogott meg. Georg, a szerelmes vadász a bemutatón Fekete Attila, tegnap az amerikai Corey Bix tenorján szólalt meg, ez utóbbi, sajnos, a végére elfáradt, bizonytalanná vált, pedig eleinte igen szépen fénylett. A kormányos tenor szólamát Horváth István, illetve Boncsér Gergely kapta meg, ez utóbbi karakteres ízekkel és lírai finomságokkal formálódott ki a tehetséges fiatal művész tolmácsolásában. Végül Mary jelmezében Kovács Annamária, és az általam látott/hallott Balatoni Éva egészítette ki a névvel nevezett szerepeket. A jó teljesítményű kórus operaházi tagjait jól egészítették ki a Honvéd Férfikar tagjai.
Győzött A bolygó hollandi sosem játszott ősváltozata a Magyar Állami Operaház színpadán, s nem csupán úgy, hogy a Férfi és Nő egymásra találásának apoteózisa megvalósult. Egy merész vállalkozás, amely alkalmas arra, hogy ismét Budapestre irányítsa a világ operabarátainak figyelmét, sejthetőleg felhívja a figyelmet arra is, hogy ha Wagner változtatott is később a zenedrámáján, ez az első kísérlete is méltó arra, hogy jelen legyen az operaszínpadokon és a lemezpiacon. A művészeket és hallgatókat fizikailag egyaránt megpróbáló produkció lenyűgözte a közönséget, amely hosszan tartó ünnepléssel hálálta meg az élményt.
Az Operaház – a hírek szerint – a január 19-i bemutatót követően, február 2-val bezárólag még hat alkalommal, kettős szereposztásban játssza a művet. Reméljük, ez nem jelenti a darab végleges levételét a műsortervről.
Zenei csemege olvasóink részére: A bolygó hollandi 1942-i (71 évvel ezelőtti!) bayreuthi előadásán rögzített hangfelvétel; a Hollandi szerepében Joel Berglund, a Kormányos: Erich Zimmermann, Mary: Lilo Asmus hallható. Természetesen nem az ősváltozatról, hanem az 1843-ban átdolgozottról van szó. Az 1942. július 18-i felvételen Erik szerepét Franz Völker, Sentáét Maria Müller, Dalandét Ludwig Hofmann Richard Kraus énekli; közreműködik a Bayreuthi Ünnepi Játékok Ének- és Zenekara.
