Egyiptom, Líbia, Libanon, Szíria, Jordánia, Palesztina, – megannyi arab ország Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, amely az utóbbi hónapokban és években háborús tűzfészekként jelent meg hírként a médiában. Mi itt, Európában, főleg csak halljuk a híreket, de felületesen és kevéssé értjük, miért, mi ellen lázadnak fel, indítanak polgárháborút, ölik egymást muszlimok, keresztények és zsidók, szunniták és síiták, különféle pártok, felekezetek, törzsek tagjai akár egy országon belül is, vagy egymás között, határokat átívelően. Érezzük a pusztítások borzalmait, a meggyilkoltak és elmenekültek fájdalmát, de nem ismerjük a más kultúrában rejlő mozgatórugókat, a sorstragédiák igazi okait, mert távol vagyunk tőlük.
Már többet felfogunk az ellentétekből, ha közelebb kerülünk a dolgokhoz, gondoljunk a Jugoszlávia szétesése utáni háborús eseményekre a Balkánon, de még a szerb, horvát, koszovói, bosnyák feszültségek sem jutnak el a szívünkig. Csak ha magyar életeket és magyarlakta településeket pusztítanak el, ötlenek fel bennünk usztasák, komitácsik, vasgárdisták és megannyi nemzeti, faji, vallási, történelmi ellentét, sérelem. „Hideg napjai” nagyon sok nemzetnek vannak, akár a muszlim világban is, és sok más egyéb mellett azért is jó, mikor ilyen filmek születnek, mert egy picivel közelebb jutunk az ő megismerésükhöz, az ellenségkép valódi, vagy éppenséggel rémálomként falra vetülő árnyékához, a másság megértéséhez, türelmes elfogadásához, együtt érző megszeretéséhez.
Villeneuve Felperzselt földje háborús film, de nagyon távol áll azoktól az akciófilmektől, amiket megszoktunk, mert itt nem a háború, hanem az emberi lélek ábrázolása az elsődleges cél. A háború csak háttér, kiegészítő magyarázat, zsigereinkbe hatoló külvilág. Éppen ezért a film pontosan ki sem mondja, csak utalásokból tudjuk, hogy hol is játszódik a sorstragédia nem kanadai része: mondjuk valamelyik 1975–80 körüli libanoni háborúban, ahol muzulmán és keresztény fanatizmus csap össze. De játszódhatnék bármelyik harci övezetté vált arab országban is, ahol a pusztító polgárháborús fanatizmus és kegyetlenség a lelkeket öli.
Az igazi történet egy két idősíkban elinduló párhuzamos nyomozás: az egyik, a régebbi egy keresztény arab anyáé, aki az elvesztett fiát kutatja három pici, sarokra tetovált pont alapján, a másik kb. 25 évvel később az ő két kanadai gyermekéé, aki halottnak tudott apjáról most hallott először, és ismeretlen bátyjának felkeresésére indul ugyanabba az országba, ugyanazokra a helyszínekre, a filmbeli jelenben.
A történet azzal kezdődik, hogy Lebel közjegyző (Rémy Girard) ismerteti a Kanadában élő Jeanne Marvannal (Melissa Désormeaux-Poulin) és Simon Marvannal (Maxim Gaudette) anyjuk, Nawal Marvan (Lubna Azabal) végrendeletét: addig nem temethetik el tisztességesen, csak önként vállalt megszégyenítő ideiglenesen, amíg gyermekei nem teljesítik az ő egykori ígéretét, amire neki már nem jutott ereje. Az ikrek megdöbbennek, mert lényegében egy-egy borítékot kell kézbesíteniük, az egyiket rég halottnak hitt apjuknak, a másikat a testvérüknek, akinek létezéséről eddig nem is tudtak, és mindehhez Libanonba kell utazniuk.
Először csak Jeanne veszi komolyan a végrendeletet és indul anyja titkainak felkutatására, de amikor megrázó és megdöbbentő részleteket tud meg édesanyja életéről, segítségül hívja testvérét. Gyökereik feltárása közben rádöbbenek, hogy az a nő, aki világra hozta őket, milyen rendkívüli bátorsággal és lelkierővel rendelkezett, és milyen tragikus sors jutott neki osztályrészül a háborús összecsapások sújtotta országban.
Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész görög sorstragédiáiban valaki tudottan, vagy tudtán kívül olyan bűnt követ el, amiért katartikus megtisztulással kell vezekelnie, vagy életével fizetnie, mert az istenek így akarják. Itt ugyanerről van szó: az anya, Nawal Marvan elkövette azt a bűnt, hogy keresztény létére leányanyaként teherbe esett muzulmán menekült szerelmétől, amiért is a közösség, amelyiknek a tagja, kitagadja őt, mint aki szégyent hozott rá. Ez a fanatikus gyűlölség olyannyira mély, hogy amikor évtizedekkel később Jeanne az anyja nyomait keresve eljut annak a falujába, az asszonyok, akik szeretettel vették őt körül, mikor megtudják, hogy ki után nyomoz, egy emberként zárkóznak el tőle és az együttműködéstől.
Egy másik vonalon Simonnak ugyancsak sikerül a múlt borzalmas titkainak nyomára bukkannia, de ezzel még nincs vége a történetnek. Mert amikor a két történet szálai a jelenben összeérnek, ideiglenesen a sorstragédia is beteljesedik. De másfelől az anya himnikus szépségű levelei más távlatot adnak az egész történetnek, mert a gyűlölség hiábavalóságába és a szeretet erejébe, a megbocsátásba vetett keresztényi hit példamutatására nevelnek. Jeanne és Simon katarzisokkal teli találkozása anyjuk múltjával, az önmagával szembenézésre és megbékélésre kényszeríti a testvérpárt. A film remekmű voltát mutatja, hogy a nézőt is a székbe szögezik, fejbe vágják a látottak.
A Quebecben élő színész, rendező és színdarabíró, Wajdi Mouawad 1968-ban született Libanonban, tehát jó ismerője annak a világnak, amelybe az Incendies történetét helyezi. (A film magyar címe sajnos, csak a territórium felperzseltségére utal, az eredeti ’kiégettség’ azonban többet mond, mert a lélekre is utal.) Érdekes lenne ismerni az eredeti darabot is, mindenesetre Valérie Beaugrand-Champagne és a rendező majdnem hibátlan forgatókönyvet hozott össze belőle. A jó művekért a nézőnek is meg kell dolgoznia. Jelen esetben úgy, hogy a film első negyedében, harmadában egyre kevesebbet ért, egyre jobban összezavarodik az ismeretlen arcok, nevek, világok és idősíkok között. A párbeszédek hol franciául, hol arabul hangzanak el, ésa magyarfeliratok meg a vetített „alfejezetek” elolvasása és értelmezése is energiát vesz el a figyelemtől. De végül is miért kéne nekünk tisztábban látni, mint a nyomozásba kezdő testvéreknek? Tehát a dolgok kitisztulása, felismerése szinte a hőseink tempójában történik a nézővel, aki egyre feszültebb izgalommal együtt nyomoz a titkok után. Ez is a jó dramaturgia része.
Denis Villeneuve és vágója Monique Dartonne nem a hollywoodi pörgős stílusban állítja össze a történetet, mert nem kalandfilmet készít. A lassú tempójú történet csak a vége felé gyorsul, ahogy közeledünk a végkifejlethez. André Turpin arcokon, tájakon és fél-közeliken elidőző kamerája gyönyörű beállításokban, a múlt vadságát és a jelen líráját párhuzamba állító, hatásos szép képekkel segíti a dráma és a lélekben lezajló történések megértését, és főként gyomorforgató naturalizmus nélkül is tud hatni. A hangulati rásegítők közé tartozik Grégoire Hetzel különös misztikus filmzenéje, amit kiegészítettek a Radiohead együttes két szomorú dalával is („Like a Spinnig Plates” és „You And Whose Army”).
Ami a színészi játékot illeti, az is a film erősségeihez tartozik. A marokkói és spanyol vérvonalú, belgiumi születésű Lubna Azabal fantasztikus eszköztelenséggel, szinte csak a tekintetével játssza el „az éneklő asszony” tragikus életét, túlélési ösztönét. Mégis pontosan érezzük ennek az állapotváltozásait, a fiatalos aktivitástól a fokozódó megkeményedésen át egész a katatón összezuhanásig gondolatai mindvégig ott ülnek a szemében. Mélissa Désormeaux-Poulin kiválasztása az „anyjára” való hasonlatossága miatt is indokolt, és a játéka is meggyőző, ahogy a nyomozás felismerései hatnak a fiatal matematikusnőre. Ikertestvére szerepében Maxim Gaudette azt a feladatot kapta, hogy a megtagadó kívülállástól fejlessze fel a figurát az aktív együttműködésig. És amikor az igazság pillanatában látjuk őket, a testvérek ismét a teljes összekapaszkodásban vállalják a sorsközösséget. Szépen megoldott szerep ez is. Rémy Girard a munkaadó közjegyző szerepében kapcsolódik főhőseinkhez, az ő feladata, hogy a végrendelet beteljesüljön, ezáltal elindítsa, később hozzájárulással segítse az igazság feltárását. Nem könnyű színt vinni egy ilyen „rezonőr” szerepbe, de ő is jól a helyén van. Mindent egybe vetve nagyszerű, megrázó alkotás született.
A tavaly forgatott film „utóéletéhez” tartozik az a diadalút, amellyel a világ fogadja. Az Amerikai Filmakadémia 2011-i Oscar-díj jelölése a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában akkor is méltó rang, ha a díjat végül is nem kapta meg. Tarolt viszont a Kanadai Filmakadémia Genie-díjaiból, ahol a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb fényképezés, a legjobb vágás, a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb női főszereplő kategóriában nyert. Hasonlóképp a Vancouveri Filmkritikusok Díja is a Felperzselt földnek jutott a legjobb film, legjobb rendezés és legjobb női főszereplő kategóriákban. Denis Villeneuve rendezőt pedig 2011 januárjában a Variety beválasztotta „A tíz legígéretesebb rendező“ közé.
A 16 éven felülieknek korhatáros besorolással forgalmazott, 130 perces filmdrámát az igazi filmélményekre váró nézőknek jó szívvel ajánlom, de a pattogatott kukoricával és kólával mozizó képregény-adaptáció rajongóknak nem! Itt ugyanis olyan filmet fognak látni, amelyik ha nem akarja is egy hőssel megmentetni, de segít a világot jobbá, emberibbé tenni.
