Nobel-díjas tudóst becserkészni, ráadásul nem éppen Európa-szerte ismert újság (az 1960-as évek Esti Hírlapja) ifjú munkatársaként: az már valami – dülleszthetném ki a mellemet, ha „az utcáról” hívtam volna fel telefonon. De nem így történt. (A nyitó képen a párizsi Rue du Val de Grậce; a forras: argoul.com.)

A professzor 1966-i portréja – a Nobel alapítvány honlapjáról.

Engem beprotezsáltak az éppen a Nobel-díjának átvételére, utazásához készülődő Alfred Kastler professzorhoz (1902–84; most látom csak: apám évjárata). Mégpedig a létező legmagasabb, bár korántsem hivatalos helyről. Az Esti Hírlapnál akkoriban még dolgoztak a két világháború közötti években a pályára lépett öreg rókák, közéjük tartozott a drága Kristóf Károly, aki a színházak és a film, meg úgy általában a művészetek és művelőik világában ismert mindenkit, és tudott (majdnem) mindenkiről (majdnem) mindent.  A szerkesztőségben pláne.

Így esett, hogy meghallván, pár napos párizsi riportútra mehetek, telefonon összehozott egy ott élő rokonnal, aki Kastler professzor családjának baráti köréhez tartozott. Az illető ajánlására hivatkozva hívhattam fel immár a párizsi utcáról a Nobel-díjas tudóst. A szerencse fiának hittem magam, egészen addig a pillanatig, amíg a metró, igen, a párizsi metró, két állomás között vészfékezve meg nem állt és ki nem aludt a világítás a kocsiban. Balesetet sejtettem, de nem: csak rövidzárlat volt. Valahol, már nem emlékszem melyik állomáson egy hölgy a pályatestre ejtette akkoriban divatos, csupa-fém esernyőjét. Minket, a szerelvényben rekedteket mindenesetre libasorban kivezettek a legközelebbi állomásra. Rémülten néztem az órámra, jóságos ég, el fogok késni a Nobel-díjas interjúalanytól. Taxira pénzem nem volt, a térképre néztem, és kétségbeesett galoppban próbáltam a professzor címéhez közelíteni. Reménytelen vállalkozás volt, rettenetesen elkéstem.  Csöngettem, a professzor nyitott ajtót, én pedig ott álltam, kifulladva, vérvörösen, szabadkozva.

És a Nobel-díjas tudós (akiről a ma már létező Wikipédia francia nyelvű változata hat teljes oldalon közöl tudományos és életrajzi adatokat), megértő mosollyal tessékelt beljebb, hogy akkor: dologra föl. Az Esti Hírlap 1966-i karácsonyi számában jelent meg az interjú, illusztrációként Alfred Kastler kézírásos üdvözlő soraival az újság olvasóinak.

A szokásos, Esti Hírlap-os címrendszer: „Prof. Alfred Kastler – A Nobel-díjasnál, Párizsban – Atomóra és fizikaórák ¤ A „DokIadi“-tól Brigittáig ¤  Ahol a bomba robbant

A csöngetésre a professzor nyit ajtót; „személyzet” nincs. Hétköznap gyakran maga főzi a reggeli kávét, a Rue du Val-de-Grace-on sokszor látni bevásárlószatyorral. A Nobel-díjas segít a háztartásban.

– Tudja, nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek…

Az a pillanat, amikor a svéd uralkodó a francia fizikusnak átnyújtja a tudományos kitüntetések koronáját, Alfred Kastler professzornak családi ünnepe is lesz. Elkíséri a felesége, aki harminc éven át maga is tanított (történelmet), szemorvos leánya, elkíséri két fia: a marseille-i fizikus és a grenoble-i orosz nyelvtanár.

AKI NEM KEL KORÁN…

Családi ünnepe: lesz? … A jövő idő, bár a díjátadás már megtörtént, nem tévedés: a professzor három nappal stockholmi útja előtt fogadta az Esti Hírlap munkatársát. A meghívás vasárnap délután 2 órára szólt; a professzornak most nagyon kiszámított minden perce, és hétköznap – az ember nem is gondolná, mennyi a Nobel-díjjal kapcsolatos hivatalos szaladgálni való…

A vasárnap különben, rendes körülmények között, a professzor talán legnyugodtabb munkanapja: ilyenkor jut igazán ideje a laboratóriumra. Hétköznap lefoglalja az egyetem, s a megannyi kötelesség, ami az akadémia tagságával jár.

A Nobel-díjas, aki tudományos felfedezésével a szó nemesebb, átvitt értelmében, de szorosabb jelentésében is aranyat lelt, nem kel korán: csak fél nyolc-nyolc tájban. Mielőtt tíz órakor benézne a laboratóriumba, otthon még dolgozik egy sort. Bár a fotóriporterek szívesen fényképezik, amint éppen a havat tisztítja a gépkocsijáról, a hétperces sétát a laborig valójában gyalog teszi meg. A Rue du Val-de-Grace ugyan nem diáktanya, a professzor pedig éppenséggel elegáns bérpalotában lakik, ahol a lépcsőn süppedő szőnyeg kúszik az emeletre, de az utca mégis csak a „Quartier”-ben van, Párizs „latin negyedében”, a nagyhírű tanintézetek közelében. A professzor kettőben is tanít: a Sorbonne természettudományi karán termodinamikát, a tanárképzőben fizikaóra-adást.

Itt, a tanárképző laboratóriumában született a Nobel-díjas felfedezés: „az atomok elektromágneses rezonanciájának tanulmányozását szolgáló optikai módszerek kifejlesztése”. Ezt, a közérthetőség kedvéért, egy párizsi lap úgy magyarázta meg, hogy Alfred Kastler „a lézer nagyapja”. A professzor tiltakozott. Nem szeretne félreértést, ezért a magyar riporternek is a lelkére köti, hogy a lézer-elv babérja az 1964-i Nobel-díjasokat, az amerikai Towsendet és a szovjet Bászov–Prohorov-kettőst illeti. Saját felfedezésének gyakorlati alkalmazására más példát említ: a hordozható magnetométert, amellyel repülőgépről szerkesztették meg Franciaország földmágnesség-térképét, és a precíziós optikai atomórát, amely annyira könnyű, hogy rakétákon és műholdakon is elhelyezhető.

300 000 FRANK

„Az ő felfedezése”… Alfred Kastler ez ellen is tiltakoznék. Megnevezné közvetlen munkatársát, Jean Brosséit, szólna a tucatnyi tehetséges, fiatalabb kutatóról, akivel másfél évtizeden át együtt dolgozott. S ez nem volna üres gesztus. Amikor a beszélgetés vége felé elhangzott a kérdés, mi a szándéka a Nobel-díj összegével (300 000 francia frank!), a professzor így válaszolt:

– A Nobel-díjjal ezúttal kollektív munkát jutalmaztak, és én ebből kiindulva fogok cselekedni…

A professzor délutánja részben a szakirodalomé. Angol és amerikai folyóiratok mellett a „Dokladit” járatja: ez szovjet publikáció, de ő az Egyesült Államokból kapja, ahol külön ügynökség foglalkozik az orosz nyelvű műszaki és tudományos közlemények fordításával és terjesztésével. Nálunk Alfred Kastler szűkebb kutatási területét, tudomása szerint, nem művelik – Jánossy professzorral azonban rendszeresen tartja a kapcsolatot.

A Nobel-díjas „rendetlen dolgozószobája” – ahogyan ő nevezi – különben első pillantásra inkább írót, mint fizikust sejtet. Talán a hatalmas, egyetlen lapból álló íróasztal teszi a fehér falú helyiség kellős közepén? Vagy inkább az a pár cserép azálea a balkonon, ahonnan – az ötödik emelet magasából – olyan szép kilátás nyílik a Val-de-Grace templom XVII. századbeli tömbjére? Ez is, az is, de legkivált a könyvesszekrény, amelyben szakmunkák helyett – jobbára klasszikus – remekírók sorakoznak. A professzornak, aki ifjú korában, szűkebb pátriájában, Elzászban, maga is verselt, a német költészet és széppróza a gyengéje. Fölteszi a szemüvegét, leemel egy kötetet: az osztrák Adalbert Stifter „Brigittáját”:

– Ismeri? Nagyon szép regény. Különben: Magyarországon játszódik…

TV A KONYHÁBAN

Egy-egy jó könyv, ha elfárad: egy-egy komoly lemez (Bach, Beethoven, Mozart, Schubert, Rahmanyinov), olykor egy mozi, televízió – ez a Nobel-díjas szórakozása. A tv-készüléket a konyhában állították fel, itt is étkeznek: a professzor az ebédet és a vacsorát a tv-híradóhoz időzítette.

A készüléket még a tavalyi elnökválasztási hadjárat napjaiban vették. Az 1966. év fizikai Nobel-díjasát ugyanis szenvedélyesen érdekli a politika: „elkötelezett tudós” – írta róla egyik polgári méltatója. Franciaországban az ellenállás harcosaként tartják számon. Síkraszállt az algériai gyarmati háború ellen. Állást foglalt a francia atom-ütőerővel szemben. S éppen a beszélgetésünket megelőző héten szólalt fel a Mutualité palotában rendezett Vietnam-gyűlésen.

– Én nem Nobel-díjasként politizálok – mondja a professzor –, hanem egyszerű állampolgárként, akinek szava független a hírnévtől, amit a kitüntetés jelent. Viszont az a véleményem, hogy ha egyszer Nobel egy testamentumban alapította a tudományos és a békedíjat, az kötelez. Nem szabad megengedni, hogy a tudomány vívmányait rombolásra, pusztításra, háborúra használják fel.

„BOCSÁSS MEG, KISLÁNYOM…“

Búcsúzkodás közben a hallban még megmutatja a szekrényt, amelynek oldalát kiszakította a robbanás, amikor 1961-ben az OAS (az Algéria elszakadása ellen harcoló terrorszervezet – a szerk.) plasztikbombás merényletet kísérelt meg ellene. A pokolgépet a felesége fedezte fel, véletlenül; éppen annyi ideje maradt, hogy a belső szobába meneküljön…

A lépcsőházból még egyszer visszanézek a kívülről oly védettnek tűnő nagypolgári otthon immár makulátlanul fehér előszobaajtajára, amely mögött a Becsületrend tisztje lakik. Szóval, itt robbant a bomba… És itt gyülekezett a Nobel-díj hírére az idén novemberben az újságíróhad, hogy aztán – mint a család meséli –, tévedésből a professzor asszonylányának a lakásban levő orvosi rendelőjét szállja meg. Amikor a professzor – ugyancsak a Nobel-díj hírére – hazasietett, az első szava ez volt:

– Bocsáss meg, kislányom, hogy ilyen felfordulást okoztam neked…

Párizs, december.”

A professzor autogramja: „Alfred Kastler örömmel tolmácsolja baráti üdvözletét az Esti Hírlap olvasóinak”