Minden éjjel színházról álmodom: rendezek, színészekkel, kellékessel beszélgetek, próbát nézek. Ötven évet a tudatalattimba dugtam: éjszakai vetítés. Házakat, embereket, történeteket, bármit el kell tudni engedni. Éljék tovább az életüket, ahogy engedik nekik, és ahogy tudják. Nappal meg írom az emlékeimet. Ugyanazt élem át az íróasztalnál, mint veletek – színpadon, öltözőben, a szobámban. A színházzal, a színészekkel való együttélésem, jelenlétetek mindennapjaimban – úgy tűnik –, életszükségletem. Várom Gyulával a beszélgetést: kíváncsi vagyok, hogy fogadja tervemet.
Ménesi út… Az előszobában, a
bejárati ajtó mellett színházi fotó. Játék a kastélyban, Bodrogi és Sztankay.
Gyula fotelben ül, szivarozik, fújja a füstöt, elégedett, fölényes. Mellette
Pista zavartan téblábol. Mesélnek önmagukról, rólunk. Két zseni.
Most rólad, Bodrogi Gyuláról szeretnék írni. Beszélgetünk, kérdezek, elmeséled
az életedet, én persze önmagamról locsogok – megszoktátok –, megszólaltatjuk
azokat, akik legközelebb állnak hozzád. Család, színház, Törőcsik,
Voith, fiad, nővéreid, feltűnik majd Gellért, Fodor és a
többiek. Hiszen az ő sorsuk, utóéletük mindannyiunkra érvényes. Környezetünket
és egymást együtt alakítottuk, azonos szótárból válogatjuk szavainkat. Ebben a
változó, de ijesztően változatlan (mozgásképtelen) közegben kellett megérteni
önmagunkat, és ebben a szeretett és nem szeretett térben elhelyezni.
Családtörténetünk különbözik. Ami azonos, csecsemőkorunktól meghatározó
élményünk a szeretet: kaptunk-adtunk. Ez lett életünk építőkockája. A háború,
megaláztatás, éhezés, a megmenekülés eufóriája, nyilasok, kommunisták ismert és
nem ismert nyomot hagytak bennünk.
A történelem formált, deformált, de felkészített, és megszereztük a túlélés
képességét. Mi is, akik mindezt átéltük, sokfélék vagyunk, de egymás számára
felismerhetők. És egyre inkább igényeljük egymás jelenlétét.
Ma az a feladatunk, hogy rögzítsük, elmeséljük a múltat, útjelzőket helyezzünk
el, hogy utódaink könnyebben megértsék az önazonosság parancsát, az életben
maradás személyre szóló titkát, érvényesülésük meghatározó követelményeit. Ne
várjuk, de tiszteljük a véletlent.
– Érdekli ez az embereket?
– Szeretnek téged.
– Remélem, igen.
– Hálásak, ha megismerik, talán jobban megértik egyik kedvencüket. És amikor a
két idős úr elfáradt, pontot teszünk a végére. Na, jó, pontosvesszőt.
Előveszi mobilját, pörgeti, nézi, szuszog, dörmög.
– Próbálok. Az Egri csillagokban én leszek Szulejmán. Hétfőn négykor várlak.
***
Léner Péter: Mit tudsz apád és
anyád szüleiről?
Bodrogi Gyula: A Papának a papája az első világháborúban meghalt.
L.: Az én nagyapám, anyám édesapja is hősi halált halt az első
világháborúban.
B.: Apámék négyen voltak fiútestvérek, apám volt a legidősebb. Nyolcéves
korában lett családfő. Ő volt a legidősebb és a legalacsonyabb.
L.: Körülbelül akkora volt, mint te?
B.: Á, kisebb. Annyival volt alacsonyabb nálam, mint amennyivel én alacsonyabb
vagyok Ádámnál és Ádám Bencénél, az unokámnál. Apám volt a legkisebb, aztán
volt a Gyula bátyám, Lajos bátyám, Pali bátyám. Pali bátyám volt a legmagasabb,
akit úgy fegyelmezett a Papa, hogy – Pali, hozd ide a sámlit! A Papa felállt a
sámlira, és Pali kapott egy pofont.
Nyolcéves korában már patikusinas volt.
Buzik Károlynak hívták. Aztán a Papa magyarosított. A többi fiú is. Az egyik
Borrévi, a másik meg Bujdosó. A Pali maradt, a legkisebb öcs, ő maradt Buzik
Pál. Mi Bodrogik lettünk.
A Nagymama nagy figura volt. Ő minden volt, takarítónő és az első női
villamoskalauz Budapesten. Akkor már nem volt férje, és egy villamoskalauz
elvette feleségül.
L.: Ő volt a második férje?
B.: Igen, de akkor a gyerekek már nagyobbacskák voltak. A Nagymama
mindig velünk jött. Emlékszem, egyszer Almádiban a csendőrlaktanyában volt
házvezetőnő, és írt nekünk egy levelet, hogy ez borzalom, itt nem lehet élni,
ez szörnyűség, gyertek értem.
Mi akkor Veszprémben laktunk. A család felpakolt, és harciasan az almádi
csendőrőrsre robogtunk. A csendőrőrs óriási épület volt, benyitottunk, a
kapualjban randalírozott a Nagymama, kezében kofferrel, körülötte a csendőrök
könyörögtek:
– Mamuska, ne menj el!
– Ezen a borzalmas helyen egy percet sem tudok tovább élni!
Mindig azt csinált, amit akart, amit jónak látott.
L.: És elhoztátok?
B.: Igen.
