Már majdnem véget ért a kétéves gyakornoki időm, amikor (már nem is emlékszem, hogy milyen alkalomból) Prágában jártam. Akkor, az 1960-as évek elején – és minden bizonnyal később is egy jó darabig – nem volt illendő nyugatra kívánkozni, mert aki így tett, hamar megkapta a választ: „elfogyott az útlevél”… Prága is nagyon érdekes volt egy fiatalnak, mert amellett, hogy csodálatos város, egyike a legszebbeknek… A csehek is igen nagy tiszteletet érdemeltek/érdemelnek a többi között hasznos leleményességükről. Ezt örökítettem meg az 1961. október 28-i írásomban. (Nyitó kép: illusztráció; forrás: www.lueders-partner.com)

«Prága belvárosában az Ulica Ječná 28. számú ház két nevezetességéről híres. Az egyik: ott lakott 1854-ben a nagy cseh írónő: Božena Němcová. A másik nevezetessége újabb keletű: tavaly (1961-ben! – a szerző) rendezték be az udvari szárnyban az önkiszolgáló lakatosműhelyt. Nyitás után néhány perccel érkeztem a műhelybe, akkorra már majdnem mindegyik gép foglalt volt. Fúrógép, kettős köszörű, esztergapad, lemezvágó olló, függőleges és vízszintes fűrész, villanyhegesztő készülék és tíz satupad áll sorban a fénycsövekkel megvilágított helyiségben. Hátul öltözőszekrények és mosdók kaptak helyet. Apró, üvegfallal elválasztott irodájában a főnök: Alois Beneš éppen egy új jelentkezőnek nyújtja át a satupad kulcsát, jó munkát kívánva neki.

A most érkezett vendég nyugdíjas szövőgyári munkás.

– Egy ideig csak elszórakoztatott a könyv, meg a séta, olykor egy-egy kirándulás Karlštejnbe vagy messzebb, de mostanában már elég sokat unatkoztam. A napokban megtudtam az egyik volt kollégámtól, hogy itt, a Zámečnickában remekül lekötheti magát az ember, méghozzá hasznos munkával.

– A kollégája már régi ismerősünk, hetente bejár a műhelybe – szól közbe a vezetőhelyettes, Stanislav Němec, és hozzáteszi még: Ez az öregúr a hatodik, akit említett vendégünk csábított hozzánk.

A nyugdíjas időközben előveszi a szükséges szerszámokat, befogja az elromlott kapuzárat a satuba, és hozzálát a szétszereléshez.

A szomszédja is erősen dolgozik már. Ő tisztviselő, szombatja szabad, hát kihasználja a filmezőgép elkopott alkatrészének reparálására.

– Hány vendége volt eddig az önkiszolgáló lakatosműhelynek? – kérdem a főnököt. Az csak úgy, fejből vágja rá a feleletet:

– Hat és félezer!

– És mennyit kell fizetni a szerszám használatért?

– Az órabér három korona hatvan. Ezért szerszámot adunk, világítást, ha kell, fűtést, és természetesen a fürdőt is ebből tartjuk fenn.

A hegesztést külön számoljuk el. Csak a helyettesem vagy én hegeszthetek, és ezért óránként 21 koronát kérünk.

Újabb vendégek érkeznek. Egy tanár, aki folytatja a tegnapelőtt abbahagyott munkáját, egy virágtartót készít lemezből. Nyomában fiatalasszony jön be kicsit szipogva, és elmondja, hogy a gyerekkocsi tengelye eltörött, nem tudja hazatolni a kisbabát, öt perc múlva már hozzák is a kocsit, serceg a hegesztőpáka alatt az olajos tengely. Öt korona ötven: kész a kocsi. Ötven év körüli férfi autóalkatrészt javít. Egészen elmerült a munkájában, fel sem tekint, úgy válaszol a kérdésre:

– Negyedszer vagyok itt, és gépészmérnök a foglalkozásom. Általában a kocsimhoz való alkatrészeket szoktam megjavítani. Ha van az embernek egy kis kézügyessége, nem érdemes másutt csináltatni, saját maga is elvégezheti.

– Megéri-e a három hatvanas órabér? – szólítok meg egy orvost, aki az esztergapadnál dolgozik.

– Igen, mert egyrészt a szerelő, a fusizók jóval többet elkérnek, ha valamit meg kell javítaniuk. Másrészt pedig felbecsülhetetlen az öröm, ha az ember eldicsekedhet a társainak, vagy akár a fiának: nézd, ezt én csináltam. Ez mindennél többet ér.

★

Vajon nem lehetne Magyarországon is, talán éppen Győr–Sopron megyében először hasonló kis műhelyt létrehozni?»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)