Már majdnem véget ért a kétéves gyakornoki időm, amikor (már nem is emlékszem, hogy milyen alkalomból) Prágában jártam. (Akkor, az 1960-as évek elején – és minden bizonnyal később is egy jó darabig – nem volt illendő nyugatra kívánkozni, mert aki így tett, hamar megkapta a választ: „elfogyott az útlevél”…) Prága is nagyon érdekes volt egy fiatalnak, mert amellett, hogy csodálatos város, egyike a legszebbeknek, a csehek is igen nagy tiszteletet érdemeltek/érdemelnek a többi között hasznos leleményességükről. Ezt örökítettem meg az 1961. október 28-i írásomban. (Nyitó kép: illusztráció; forrás: www.lueders-partner.com)
«Prága belvárosában az Ulica Ječná 28. számú ház két nevezetességéről híres. Az egyik: ott lakott 1854-ben a nagy cseh írónő: Božena Němcová. A másik nevezetessége újabb keletű: tavaly (1961-ben – a szerző) rendezték be az udvari szárnyban az önkiszolgáló lakatosműhelyt. Nyitás után néhány perccel érkeztem a műhelybe, akkorra már majdnem mindegyik gép foglalt volt. Fúrógép, kettős köszörű, esztergapad, lemezvágó olló, függőleges és vízszintes fűrész, villanyhegesztő készülék és tíz satupad áll sorban a fénycsövekkel megvilágított helyiségben. Hátul öltözőszekrények és mosdók kaptak helyet. Apró, üvegfallal elválasztott irodájában a főnök: Alois Beneš éppen egy új jelentkezőnek nyújtja át a satupad kulcsát, jó munkát kívánva neki.
A most érkezett vendég nyugdíjas szövőgyári munkás.
– Egy ideig csak elszórakoztatott a könyv, meg a séta, olykor egy-egy kirándulás Karlštejnbe vagy messzebb, de mostanában már elég sokat unatkoztam. A napokban megtudtam az egyik volt kollégámtól, hogy itt, a Zámečnickában remekül lekötheti magát az ember, méghozzá hasznos munkával.
– A kollégája már régi ismerősünk, hetente bejár a műhelybe – szól közbe a vezetőhelyettes, Stanislav Němec, és hozzáteszi még: Ez az öregúr a hatodik, akit említett vendégünk csábított hozzánk.
A nyugdíjas időközben előveszi a szükséges szerszámokat, befogja az elromlott kapuzárat a satuba, és hozzálát a szétszereléshez.
A szomszédja is erősen dolgozik már. Ő tisztviselő, szombatja szabad, hát kihasználja a filmezőgép elkopott alkatrészének reparálására.
– Hány vendége volt eddig az önkiszolgáló lakatosműhelynek? – kérdem a főnököt. Az csak úgy, fejből vágja rá a feleletet:
– Hat és félezer!
– És mennyit kell fizetni a szerszám használatért?
– Az órabér három korona hatvan. Ezért szerszámot adunk, világítást, ha kell, fűtést, és természetesen a fürdőt is ebből tartjuk fenn.
A hegesztést külön számoljuk el. Csak a helyettesem vagy én hegeszthetek, és ezért óránként 21 koronát kérünk.
Újabb vendégek érkeznek. Egy tanár, aki folytatja a tegnapelőtt abbahagyott munkáját, egy virágtartót készít lemezből. Nyomában fiatalasszony jön be kicsit szipogva, és elmondja, hogy a gyerekkocsi tengelye eltörött, nem tudja hazatolni a kisbabát, öt perc múlva már hozzák is a kocsit, serceg a hegesztőpáka alatt az olajos tengely. Öt korona ötven: kész a kocsi. Ötven év körüli férfi autóalkatrészt javít. Egészen elmerült a munkájában, fel sem tekint, úgy válaszol a kérdésre:
– Negyedszer vagyok itt, és gépészmérnök a foglalkozásom. Általában a kocsimhoz való alkatrészeket szoktam megjavítani. Ha van az embernek egy kis kézügyessége, nem érdemes másutt csináltatni, saját maga is elvégezheti.
– Megéri-e a három hatvanas órabér? – szólítok meg egy orvost, aki az esztergapadnál dolgozik.
– Igen, mert egyrészt a szerelő, a fusizók jóval többet elkérnek, ha valamit meg kell javítaniuk. Másrészt pedig felbecsülhetetlen az öröm, ha az ember eldicsekedhet a társainak, vagy akár a fiának: nézd, ezt én csináltam. Ez mindennél többet ér.
★
Vajon nem lehetne Magyarországon is, talán éppen Győr–Sopron megyében először hasonló kis műhelyt létrehozni?»