A dátumok meglehetősen fontosak: Németország második világháború utáni négy, majd két részre szakítása/válása után a nyugati – amerikai, angol, francia – zónában megalakult a Németországi Szövetségi Köztársaság (1949. május 23.), a keleti, azaz a szovjet övezetben pedig a Német Demokratikus Köztársaság (1949. október 7.). [Nyitó kép: Berlin, Oranienburger Straße, 1980, foto: morgenpost.de
Négy övezetre osztották a II. világháborúban győztes hatalmak az egykori birodalmi fővárost, Berlint is, amelynek szovjet övezete lett Kelet-Németország fővárosa, a „maradék”, a jóval nagyobb rész pedig városállammá szerveződött – a többi között meglehetősen bonyolult megközelítéssel. Az egykor össz-berlini (majd 40 éven át nyugat-berlini) földalatti, például, megállás nélkül átrobogott Kelet-Berlin egy része alatt, hogy visszatérjen Nyugat-Berlinbe… Létezett ennek a fordítottja is, amikor a kelet-berlini szerelvények haladtak nagyjából a fal alatt – maximális sebességgel – mindaddig, míg „biztos szocialista földre (alá!)” nem értek vissza.
Hivatalosan gyakorlatilag nemigen volt kapcsolat az NDK fővárosa és Westberlin között; nem hivatalosan azonban annál több. Nem lehetett ugyanis eltörölni a számtalan ágú kapcsolattartást – amiről persze az NDK hivatalosságok nem szoktak beszélni, elvégre Nyugat-Berlin külföldnek számított, főleg 1961. augusztus 13-tól, „az antifasiszta védőfal” (berlini fal) építésének a megkezdésétől.
Az NDK-ban (vagy nem szeretett szóval: Kelet-Németországban) dolgozó vagy onnan tudósító újságírók – ismervén az ország állami és politikai vezetésének az érzékenységét – legföljebb privát kapcsolataikban hozták szóba a nyugati országrészt és Berlin nyugati felét, amiről viszont a keletnémetek (Szászország kivételével) gyakorta többet tudtak, mint ketté szakított hazájuk illetékesei. Legfőbb forrásuk a rádió és a tévé volt, továbbá azok az idős családtagok, akiket nagy kegyesen kiengedtek látogatóba Keletről Nyugatra… Jóformán nem volt olyan magyar újságíró, akinek Berlinben volt dolga, nem ruccant volna át Nyugat-Berlinbe – miután a nagykövetségétől ajánlást kapott rá. Az egész világra érvényes szolgálati útlevelét és a nagykövetségi „kérvényt” fölmutatva a keleti-berlini „hivataltól” (az NDK belügyminisztériuma kihelyezett irodájától) kellett betétlapot kérni, hogy (mintha nem lenne kezében a világútlevél) átléphesse a keletnémet Berlin (városi állam)határát – nyugatra. Nyugatról a németek csak akkor léphettek be a keleti országrészbe, ha előtte (egy az egyben) vásároltak 30 keleti márkát – napidíj gyanánt. Ki volt ez találva, kérem, az ulbrichti és honeckeri államrendőrség, a stasi mindent akart tudni, és csaknem mindent tudott is…
Mindezt előre kellett bocsátanom ahhoz, hogy világossá tegyem Berlinnek, az NDK fővárosának fejlesztéséről szóló interjúm (megjelent jó negyven évvel ezelőtt, a Magyar Hírlap 1980. február 12-i számában) hátterét.
«Berlin, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosa néhány esztendő múlva, 1987-ben ünnepli 750. születésnapját. A szeszélyesen kanyargó Spree folyó mentén elterülő egykori ikervárosok, Berlin és Kölln a 14. század kezdetén egyesültek. Berlin, amelyről később az egész város a nevét kapta, a Mühlendammnál, a Spree jobb partján feküdt, a Molkenmarkt és a Nikolaikirche körül. Ám csakhamar tovább terjeszkedett a mai Littenstrasséig. Aztán még tovább, kijjebb. Ma Berlin 403 négyzetkilométerén 1 222 700 lakos él.
– Itt, ahol most állunk – beszéli kedves kollégám, Fritz Steinwasser, a berlini magisztrátus (a fővárosi tanács) sajtófőnöke –, az egykori városkapu, most pedig az Alexanderplatz előtt kezdődött a homokpusztaság. Berlin nagyarányú fejlődése a 17. század végén, a 18. század elején indult meg; I. Frigyes porosz király uralkodásának idején (nevét őrzi a főváros egyik kerülete, a Friedrichstadt) a hozzácsatolt elővárosokkal együtt már mintegy százezer lakosa volt Berlinnek. A németországi kapitalizmus „aranykorában”, a minden addigi méretet fölülmúló tőkés iparosítás idején – tehát a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveitől – alakult ki ezen a területen a világ legnagyobb bérkaszárnyavárosa. A századforduló táján már hárommilliós Berlin főépítésze, a kétes értékű halhatatlanságra szert tett Hobrecht a nagyvállalatok, a Siemens, a Borsig; a Schwarzkopf és a többi munkásai számára tervezett „lakásokat”.
– Nézze csak, ilyeneket! – mutat Fritz Steinwasser a berlini tévétorony lábánál berendezett tájékoztató központ fényképsorára. Teljesen mindegy, melyik városrész melyik utcáját mutatják az egykori fotók, oly’ egyformán lehangolók. Szürke vagy pirostégla színű, magas, kis ablakú háztömblabirintusok, hátsóudvarok, lichthofok világosságot is alig adó aknái körül dohos, nyirkos munkáslakások.
Roland Korn, Berlin mostani főépítészének szavai:
– Fővárosunk arculata napról napra változik. A felszabadulásunkat követő évtizedek korszakos építészeti alkotásait bárkinek büszkén megmutatjuk.
(A sajtófőnök hosszú pálcájával mutatja Berlin hatalmas makettjén az egyre-másra kibontakozó új negyedeket; sorrendben: a Karl-Marx-Alleet, a Strausberger Platzot, a Frankfurter Tort, a Leninallee és Ho-Chi-Minh-Strasse környékét, a Marzahnt.)
– Sokszor elmondtuk, leírtuk, de nem elégszer: a második világháború kíméletlen harcai következtében Berlin rendkívül sokat szenvedett. Elpusztult a lakások, iskolák; hidak stb. majdnem fele; a belső kerületek háromnegyed részt romokban hevertek. Hetvenmillió köbméter törmeléket, romot kellett először eltakarítani, hogy hozzáláthassunk az újjáépítéshez. Az új otthonok, kórházak, iskolák, gyárak,
üzemek építése mellett gondoskodnunk kellett a mintegy nyolcvanezer bérkaszárnya-lakásban élők körülményeinek megjavításáról, a főváros fölbecsülhetetlen károkat szenvedett mű- és építészeti emlékeinek a helyreállításáról.
Lenyűgöző adatokat sorol a magisztrátus sajtófőnöke:
– A mostani ötéves tervidőszakban 75–77 ezer lakás építésével, illetve korszerűsítésével mintegy 210 ezer berlini életkörülményeit javítjuk meg alapvető módon. Jól tudjuk, sok tennivalónk van még, míg sikerül fölszámolnunk az összes bérkaszárnyát, a háborús pusztításokat.
(Magam is meggyőződhettem róla: a régi lakónegyedek korszerű fölújításának szellemes példáit teremtették meg az NDK fővárosának építészei. Különösen jól sikerült az Armin tér és környéke, melynek lakásait korszerű konyhával, fürdőszobával, zuhanyozóval szerelték föl. Levegős udvarokat alakítottak ki, világos színűre festik a homlokzatokat.)
– Emellett komplex városnegyedeket is emelünk a következő évtizedben – folytatja Fritz Steinwasser. – 1990-ig 330 ezer lakás építésével és fölújításával számolunk. Az NDK szociálpolitikai programjának a legfontosabb része a lakásépítés. A legnagyobb építkezések a főváros északi és északkeleti részén folynak; a munkálatok soha eddig nem tapasztalt gyors üteme igazából csak most kezdődött. Hazánk legnagyobb lakásépítési beruházása a berlin-marzahni: 100 ezer lakos otthonává fejlődik 1985-re. A Leninallee és a Ho-Chi-Minh-Strasse lakásaiba ötvenezer, a Hohenschönhausen kerületben, a Prenzlauer Bergben, a Friedrichsfelde keleti részén, az Am Tierpark és a Strasse der Befreiung mentén, ahol szintén hatalmas építkezések folynak, ugyancsak tízezrek költözhetnek új otthonokba.
Heinz Graffunder főépítész az új lakónegyedek és a városközpont kapcsolatáról:
– Fontos törekvésünk, hogy a sorra létesülő új városnegyedeket a lehető legrövidebb úton bekapcsoljuk fővárosunk közlekedési hálózatába. Berlin északkeleti településeit össze kellett kötnünk a szomszédos Weissensee és Lichtenberg kerülettel, illetve a környékbeli gyárakkal és üzemekkel. Egyidejűleg megépítettük a városközépi Leninplatzot, a Leninalleen át az északkeleti városrésszel összekötő új utat. Öt állomással meghosszabbítottuk ebben az irányban a gyorsvasútat, az S-Bahnt. Három új villamos- és sok új autóbuszjárat teszi lehetővé, hogy az ott lakók legföljebb 400 méter gyaloglás után valamelyik tömegközlekedési eszközhöz eljussanak.
– Ugyanígy nagy figyelmet fordítottunk a különféle szolgáltatóegységek, bevásárlóközpontok, iskolák, orvosi rendelőintézetek, óvodák bölcsődék elhelyezésére is. Amellett, hogy minden említett kommunális létesítményt központi helyre terveztünk, sikerült megoldanunk azt is, hogy ezek a beruházások a lakásokkal egyidejűleg – vagy még előbb – elkészüljenek.
Beszélgetésünk végén a berlini magisztrátus sok jellemző adatot tudó sajtófőnöke elmondja: szakembereik nagyvonalúan határozták meg az új városnegyedek zöldterületeinek nagyságát. A norma: lakosonként 23 négyzetméter park, hektáronként 260, száz lakásonként hatvanöt parkolóhely a gépkocsiknak.
És ami a legfontosabb: az újonnan épített otthonoknak 60 százaléka 3–4 szobás, átlagosan 64 négyzetméter hasznos lakóterülettel.»
