(Szerző: M. Lengyel László) Mielőtt rátérnék magára a történetre, egy rövid szakmai bevezetés. Külpolitikus újságíró voltam egész szakmai életemben, de makacsul hittem, hogy a szakterület nem határolhatja be műfajilag az újságírást. Az általam ismert mintegy harminc műfaj közül hitem és tudomásom szerint mindegyikben alkottam legalább néhány ópuszt, de a kötelezők (hír, információ, tudósítás, háttér, hírmagyarázat) után mennyiségében mindenképpen az információ és a riport következik a sorban. (Nyitó kép: Tallinn; már ezért is érdemes egyszer fölkeresni…)

A riport volt a „kedvenc gyerek”, de az interjúhoz minimum ambivalens volt és maradt a viszonyom. A modern újságírás divatműfajáról van szó, amely ma leginkább arról szól, hogy nézd, pupák befogadó, én ezt a nagy embert (többnyire celebet) becserkésztem, tegeződünk, és te, befogadó élvezd, hogy kukkolhatsz. – A politikai interjú meg vagy alákérdezéses hűségnyilatkozat az újságíró részéről, vagy lehetőség az alanynak, hogy azt hazudjon, amit akar, egyszerűen azért az árért, hogy hajlandó volt megszólalni.

Sikereim nagy része a történelmi személyiségekkel (Mihail Gorbacsov, Nyikolaj Rizskov, Leonyid Kucsma), a tudományos vagy művészeti élet nagyjaival (Alekszandr Szolzsenyicin, Oleg Tabakov, Venyegyikt Jerofejev, a Medvegyev ikrek, vagy éppen Jurij Ljubimov, Andrej Voznyeszenszkij, Arkagyij Sztrugacszkij – hogy csak néhányat említsek) készült interjúkból fakadt, mégis úgy értékeltem, hogy ez az általam képviselt orgánum tekintélyének érdeme, vagy éppen a személyes kapcsolatrendszerem működésének hozománya, de nem az enyém. A felkészülés ugyanis kötelező, az nem érdem, hogy valaki felkészült. Pláne nem az, ha erőszakos, ha kérdés helyett kiselőadást tart, ha magát tolja előtérbe, ha az összes létező választ megelőlegezi a túlfogalmazott „kérdésben”, bizonyítandó, hogy ő milyen okos. Ha meg azért készül az interjú, mert valaki mással akarom elmondatni, amit magam szeretnék, de így „elegánsabb” (és kockázatmentesebb, az maga a csőd.

Most egy szürke, szinte visszhangtalan, szakmai szempontból számomra mégis igazi bravúrnak tartott, és a Népszabadság tekintélyét ugyancsak megnövelő interjú történetét mondom el.

1992 nyarának vége volt. Lejárt a rendes nyári szabadságom, és ami nem volt jellemző, a moszkvai tudósítói iroda gépkocsijával jöttem haza Magyarországra. Így jutott eszembe, hogy mivel fontos esemény nem volt közvetlenül előttünk, a visszaútra üljön be mellém egy fotós, megállunk, ahol kívánja, végigbarangoljuk az ukrán, belarusz és orosz vidéket, aztán majd csak megérkezünk. Egy dolgunk lesz: szeptember 21-e előtt eljutni Tallinnba, Észtországba, ahol az Észt Köztársaság első elnökválasztása lesz, erről összeszedni minél több anyagot és tudósítani, amit és ahogy lehet. (A fotósokkal utazások külön témát adnak, csakúgy, mint a Moszkva–Budapest–Moszkva autózások; talán ezekre is sor kerül egyszer.)

Bánhalmi Jancsi, az egyik akkori legjobb esemény- és riportfotós ült be mellém, azzal a feltétellel, hogy végig én vezetek. Egy ideig csalódás volt, hogy ami nekem témának tűnt, az Jánost nem érdekelte, de később kemény feladatok elé állított.

1992. szeptember 12-én érkeztünk meg Tallinnba a K 083 076 rendszámú Volvóval, és foglaltuk el a 1335-ös szobát a Hotel Viruban. A kártyánkon volt egy elmosódott, olvashatatlan pecsét, amelyen állítólag az állt, hogy hommikusöök (az egyik észt szó a mintegy tucatnyi közül, amelyet egy életre megjegyeztem, és amely reggelit jelent), de mivel a szovjet szállodákban a reggelit külön kellett kérni, és mi nem kértünk, a szobánkban ettünk „batyuból”. Viszont a párkányra kirakott ételekből bőven lakmároztak a sirályok (a 13. emeleten laktunk!), János kiváló, később díjnyertes képeket tudott lőni róluk. A soha el nem fogyasztott reggelit ellenben ki kellett fizetnünk…

A választásokat felvezető sok anyagot készítettünk. Volt némi észtországi előéletem, voltak kapcsolatok. Találkoztam már korábban Mart Laar miniszterelnökkel. Segített Gondo Olevso, a külügyminisztérium sajtósa, aki azután fogadott, hogy a helyi szakszervezeti lap szerkesztője egy magánbeszélgetésünket (etikailag megkérdőjelezhető módon interjúként feltüntetve) megjelentette korábban a „Bürokrácia nem Miki egér” címmel, és ez tetszett neki. De a legtöbb segítséget az Észt Távirati Iroda kiváló, örmény származású, de Tallinnban meggyökeresedett riporterétől, Artur Barsegjantól kaptam. Két dolgot kértem. Szeretnék találkozni azzal, aki végül megnyeri majd az elnökválasztást, és kell nekem az, aki végképp reménytelenül, a futottak még kategóriában szerepel.

Ez utóbbi egy hölgy volt, a szociáldemokratáktól, Lagle Parek, aki öt százalékot sem kapott, később mégis belügyminiszter lett. Befutóként Artur Lennart Merit, a kiváló műfordítót, korábbi neves ellenzékit, a jobbközép Isamaa Párt jelöltjét nevezte meg.

Vele a házában találkoztunk. Nem titkolta, hogy Magyarországon az MDF áll hozzájuk a legközelebb. Az interjút a finn stílusú, szinteltolásos ház dolgozószobájában adta, kifogástalan öltönyben, de papuccsal a lábán. Jánosnak minden ügyességére szükség volt, hogy úgy készítsen róla kiváló portréképet, hogy ez ne derüljön ki.

Okos, de átlagos interjú sikeredett, csak hogy Meri a közvetlen választáson második lett Arnold Rüütel, a köztársaság függetlenedésének első élharcosa mögött. Visszamentünk Moszkvába, János hazautazott a képekkel, én hazaadtam minden anyagot, de sikerült meggyőznöm a szerkesztőséget, hogy az interjút egyelőre ne használjuk fel.

Október 5-én már nem a nép, hanem a parlament választott a két legtöbb szavazatot kapott jelölt közül. Lennart Meri fölényesen győzött. És a megválasztásának hírével szinte egyidőben (mindössze két nap késéssel) jelent meg az interjú az első szabadon választott észt elnökkel a Népszabadságban. Miközben az első médiaháború nyomán már az MDF-hez hű felületek domináltak a nyilvánosságban.

Külön elégtétel volt, hogy amikor Lennart Meri Magyarországon járt és a hivatalos tárgyalások után sajtótájékoztatót tartott, személyes ismerősként üdvözölt és a korábbi beszélgetésünkre visszautalva adta meg kérdésemre a választ. A többi jelenlévő kolléga legnagyobb elképedésére és a Népszabadság nimbuszának valamelyes épülésére.

Az Észt Köztársaság helyreállítása – Tallinni beszélgetés Lennart Meri elnökjelölttel

Lennart Meri, a szeptemberi választásokon győztes Isamaa pártszövetség jelöltje lett az ismét független Észtország első elnöke. Miután a választásokon egyik jelölt sem kapott 50 százaléknál több szavazatot, az új törvényhozás döntött az elnök személyéről. Meri a 101 szavazatból 59-et kapott, legnagyobb ellenfele, Arnold Rüütel eddigi államfő 31-et. A szeptemberi választáson egyébként a szavazók 43 százaléka voksolt Rüütelre, míg 29 százaléka Merire. Tallinnban járt tudósítónk még a parlamenti döntés előtt készített interjút a legesélyesebbnek tartott jelölttel – ma már tudjuk, Észtország 63 éves államfőjével. A házat könnyen megtaláljuk Tallinn villanegyedében, de csodálni csak belülről kezdjük, A bejárat mellett tágas nappali, mellette az óriási dolgozószoba. A két helyiség külső falai között fapadlós terasz képez átmenetét a kertbe. A külső tűzhely kéménye a dolgozószoba kandallójából is kihúzza a füstöt. A másik oldalon, fél szinttel mélyebben van a konyha blokkja, felette a hálószobák. Északi ház. Lennart Meri író, alighanem a legismertebb hazájában. Volt külügyminiszter, helsinki nagykövet.

– Úgy hallottam, hogy az Isamaa (haza, vagy ahogy Meri fordítja: Pro Patria) lesz az új parlament meghatározó ereje. Kérem jellemezze, helyezze el a politikai skálán.

– Centrista, valamivel jobbra a centrumtól, de legfeljebb csak súlypontjában, tehát el is foglalva azt. Szövetségeseink a kereszténydemokraták, a mérsékeltek. A nagyok közül ez a szövetség jött létre a legkésőbb, közvetlenül a kampány küszöbén. A választások után lehetőség nyílik arra, hogy a szövetséget alkotó erők egy pártban egyesüljenek.

– Még egy észt párt?

– A helyzetünk valóban sajátos. Észtország nagyon kicsi ország, de vannak bizonyos demokratikus hagyományai, amelyeket a szovjet megszállás sem feledtetett. Ma több mint húsz párt működik, ami természetesen abszurdum. Bármely más országban az volna. Úgy gondolom, öt-hat párt lesz képes értékelhető eredményt elérni, ezek alkotják majd a jövő pártstruktúráját.

– Vagyis a választások a pártszerkezetet is átalakítják?

– Igen, a választások után négy-öt fontosabb párt köré tömörülnek majd a politikai erők.

– Miért éppen a viszonylag új formációnak tekinthető Isamaanak vannak a legjobb esélyei?

– Országunkban több mint két éve szerveződött mozgalom az Észt Köztársaság helyreállítására, amely a szovjet csapatok teljes kivonását is célul tűzte. Ez megkezdődött, de nagyon lassan halad. Mind a mai napig megoldatlan a reprivatizáció. A mi programunknak viszont éppen ez a sarkköve. Ez a legfontosabb. Minden ember, akivel találkoztam, arról panaszkodott, hogy mind nehezebbé válik az élet, növekszenek az árak.

– A reprivatizáció és privatizáció lassan ható gyógyszer ezekre a bajokra. Lesz idő kivárni?

– Addig is van teendő. Még mindig létezik nálunk egy bizonyosfajta szovjetrendszer. Senki sem tudja, hogy valójában mi is az övé. Ez különösen a parasztságra érvényes, amelynek elege van a kolhozrendszerből, a régi szövetkezetekből, amikbe terrorral kényszerítették be őket 1949-ben. Nagyon sok észtet deportáltak akkor Szibériába. A parasztság hiába ellenkezett, a szovjetek három nap alatt elhurcoltak a legtevékenyebb gazdákat meg a falusi tanítókat, hogy letörjék az észtek csendes, makacs, északi típusú ellenállását. A parasztokat egy hét alatt kolhozokba kényszerítették. Most az emberek azért elégedetlenek, mert meghirdették az Észt Köztársaság helyreállítását, de ennek érdekében kevés történik, és különösen a reprivatizáció halad lassan. Mi ezen akarunk változtatni, és ez a sikerünk titka. Meghirdettük, hogy Észtország demokratikus, a tulajdont tisztelő és védő ország lesz, amelyben mindenki tudni fogja, hogy mi az övé.

– Tehát leginkább a gazdaság élénkítésére van szükség. Ennek csak egyik eszköze a privatizáció.

– Eddig nem voltunk sikeresek a külföldi tőke bevonásában, pedig nagy szükség lenne rá. Nem volt földtulajdon, vagyis nem volt garantálva a befektetések biztonsága. A termelés azért esett vissza, mert az észt ipar egyoldalú volt, csak a szovjet piacra termelt. Most elfordulunk ettől a piactól, hiszen nem érdekünk, hogy semmit sem érő papírrubeleket kapjunk termékeinkért. Régebben szovjet részről blokád alá is vonták az észt gazdaságot. Most új törvények vannak, bárki vásárolhat, eladhat vagy bérelhet földet. A külföldi befektetőknek ezen túlmenően is lesznek garanciáik, és érdekeltek is lesznek.

– Hallottam véleményeket, hogy még mindig nem teljes az ország szuverenitása.

– Természetesen gondot jelent, hogy a külföldi csapatok – most éppen orosz fennhatóság alatt – még mindig a területünkön tartózkodnak és a kivonulásuk lassú. Közben mindent tönkretesznek. Még felbecsülni is nehéz, hogy mit vesztett Észtország az utóbbi ötven évben, főleg az elmúlt időszakban. Amikor Észtországot megszállták, az észt hadsereg – amely kicsi, de hatékony erő volt – minden tulajdonát elkobozták és a szovjet hadsereg vette birtokba. Úgy tűnik, hogy most az oroszoknak érdekük nyugat felé jó szándékot színlelni és mímelni a kivonulást. Ezenközben szerintünk csak azokat az erőket vonják ki, amelyekre sem Oroszországban, sem Észtországban nincs szükség az új hadászati viszonyok között. Bejelentették, hogy továbbra is igényt tartanak katonai támaszpontokra, bár nem tudni, hogy ez mit jelent. A fő kérdés tehát az, hogy mi történik Moszkvában.

– Beszélgetésünk során mindvégig jelen van a múlt: helyreállítás, visszaadás, reprivatizáció. Valóban lehet és kell 1938-ig visszanyúlni?

– Ez inkább jelképes. Nincs közvetlen visszatérés a múlthoz. A legitimitás és a törvénykezés folytonosságáról van szó, amikor az 1940-ben megszállt Észt Köztársaság helyreállításáról beszélünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy a történelem nem fordítható vissza, hogy egészen más világban élünk. Mások a demokrácia és a szabadpiac követelményei is. Július 3-án fogadtuk el az új alkotmányt, amelyet elemeztek és elismertek Strasbourgban, elfogadták korszerű, az emberi jogokat szavatoló alkotmányként. Vonatkozik az észt állampolgárokra és azokra, akik itt élnek, de nem rendelkeznek észt állampolgársággal.

– Az utóbbiak nem kevesen vannak, számuk akár a lakosság negyedét is elérheti a végleges rendezés után. Ez világrekord.

– Észtország lakóit a legátfogóbb és legliberálisabb jogok illetik meg. Az észt állampolgársággal nem rendelkezők is részt vehetnek a helyhatósági választásokon, saját iskoláik lehetnek, saját lapjaik, teljes kulturális autonómiát élveznek, tehát szinte ugyanazok a jogok illetik meg őket, mint az állampolgárokat. Az elfogadott és elfogadandó törvényeink tehát a legliberálisabbak Európában. Sokkal liberálisabbak, mint a fejlett Nyugaton.

– A nem észt származású korábbi szovjet állampolgárok mégis másodrendűnek érzik magukat. Nekik az állampolgárság adta a „hatalmas Szovjetunióhoz” való tartozást. A papírra írt jogokat sose becsülték.

– Legyünk egészen pontosak. Ne feledjük, hogy a paszport-rendszer a cári Oroszország találmánya volt és csak az a személy mozoghatott szabadon egyik városból a másikba, akinek volt útlevele.

– A szovjetrendszer átvette ezt az intézményt. A múltban észt és nem észt együtt szenvedett. Büntethető-e a ma Észtország területén élő nem észt a közös múltért?

– Nem büntetésről van szó. Az oroszok, vagyis a szovjetek nemcsak a Szibériába deportált észtekkel, de saját népükkel is kegyetlenek voltak. Óriási hiba lenne bármelyik orosz családban ellenséget látni. Ők is áldozatok, mint az észtek, de ők akkor váltak áldozattá, vagy az által is áldozattá váltak, hogy idetelepítették őket. Van viszont egy nagy különbség. Az, hogy az úgynevezett októberi forradalom idején, minden nemzetnek alkalma, volt demokratikus államot alapítani. Az észtek éltek a lehetőséggel, azt már csak ránk kényszerítették, hogy fegyverrel kelljen létrehoznunk a demokratikus köztársaságot. Ez a kis nép képes volt erre, mert megvoltak a demokratikus hagyományai. Szabad sajtónk volt. Oroszországnak nem voltak ilyen hagyományai és az oroszok nem használták ki a pillanatot. A hatalmat egy apró terrorista klikkre, a kommunista párt vezetőire bízták.

– Az utóbbi ötven év mégis történelmi közösség volt…

– De fontosabb a már említett történelmi különbség, az, hogy Észtország Közép- és Nyugat-Európához tartozik, soha nem fogadta el a keleteurópai jogrendet, sohasem volt legitim része a cári birodalomnak, mindig meg tudta őrizni a saját jogrendjét és az önálló közigazgatását. Volt sajtója, protestánsok voltunk, saját nyelvünket használtuk.

– A kampányban édesapja nevét kapcsolatba hozták az NKVD-vel.

– Nincs miért és nincs hogyan védekezni, vagy van bizalmuk a választóknak irántam, vagy nincs. Az NKVD része volt a terrorista rendszernek. Nem vonom kétségbe, hogy léteznek apámmal kapcsolatos dokumentumok, amelyek 1942-ben születtek (apja magas beosztású diplomata volt – M. L. L.). Ezekhez ötven éven át csak a szovjet funkcionáriusok férhettek hozzá. Én soha nem láttam. Jellemző, hogy a kampányban kezdtek róluk beszélni – azok, akik elveszthetik a hatalmuk morzsáit is.