Nekünk India nem idegen. A távoli, egzotikus országban van egy pont, amelyről mindenkinek tudnia kell, aki valamennyi­re is becsüli a történelmet, az elődök erőfeszítéseit, aki visszanyúl a múltba, de nem búkeresés, hanem erőmerítés céljából. Ez a pont egy sír a felhők felett; a képen: Körösi Csoma Sándor végső nyughelye. Nem könnyű eljutni odáig, de az ember elfelejti a fáradtságot, ha már ott áll Körösi Csoma Sándor végső nyugvóhelyénél. (A cikk 2000 februárjában jelent meg a Népszabadság hétvégi mellékletében.)

A tél nem igazán főszezon a turistáknak a Himalájában. A hegylánc keleti oldalá­hoz vezető légi át végállomására, Bagdográba induló gépen én vagyok egyedül európai. Az utasok között felbukkannak a Delhiben többnyire csak a tibeti bazársoron látható típusok. Indu­lunk.

Csendesen duruzsolnak a hajtóművek, zúgásukon még a fedélzeten dobozban szállított postagalamb burukkolása is fe­lülkerekedik. Tízezer méterrel alattunk a Gangesz, pontosabban annak majdnem kiszáradt medre kanyarog, balra a messzeségben a felhőktől elválnak a „nyolc­ezresek” éles kontúrjai. Melyikük a Csomolungma? – csak találgatni tudom a gyarmati időkben Everestről elnevezett csúcsot.

Még elég távol vagyunk a hegylánctól, midőn a gép nekilát a leszállásnak. Köze­lednek a teaültetvények, nagyot döccenve landolunk a bagdograi betonon. Itt kezdődik India „szűk keresztmetszete”, az északkeleti államok felé vezető út Ne­pál és Banglades közé szorult szakasza. Fogalmam sincs, hogy a bejárat előtt to­longó tarka csapatból ki „az én embe­rem”, a dardzsilingi turisztikái hivatal képviselője. Szerencsére a konkurencia segít – a Sikkim Tourist pultosa kimegy, és felderülve jön vissza: várnak, nem kell taxit fogadnom a kilencven kilométeres útra (a kocsi Dardzsilingig mintegy 650 rúpia, mínusz alku).

Rai úr zömök, derűs, mandulaszemű fickó, odakalauzol jó öreg Ambassadorjához, ami a Pobeda és régi brit kocsik öt­vözött reinkarnációja. Némi kísérletezés után beugrik a motor, és számos „fekvő­rendőrön” áthuppanva elérjük a reptér katonák által szigorúan ellenőrzött be- és kijáratát. Itt felveszünk egy vékonypén­zű, szemüveges fiatalembert, akiről kide­rül, hogy Rai fia, és egyetemista. Szünet van éppen a tanintézményben, hát elkí­sérte az apját. És jól tette, mert vele könnyebben megértetem magam, Rai úr angolságához ugyanis hozzá kell idomulnom. Kísérőm érdekes kiegészítő hangok beépítésével könnyíti a maga számára az angol kiejtést, valahogy úgy, mint amikor a csukcsok beszélnek oroszul (ezt jól megmagyaráztam!).

Bagdogra és a nagyobb település, Sziliguri főutcáin végighajtva némi szorongás vesz erőt az errefelé járatlan utazón, a forgalmi elv a „Balra tarts!”, de a gyakorlatban mindenki ott megy, ahol helyet talál vagy szorít magának. Megkönnyebbülten sóhajtok, midőn ismét a nyűtt országúira keveredünk, ám amikor első ízben metszi utunkat a híres hegyi kisvasút keskeny vágánya, és Rai sokat sejtetően megszólal: „Eddig tartott a síkság”, még nem tudom, mi következik.

Hát, egykettőre megtudom. Az út elkeskenyedik, a kanyarok kihegyeződnek, az Ambassador asztmatikusán hörög, és mellettünk egyre mélyülnek a szakadékok. Még szerencse, hogy itt a felfelé haladóknak van előnyük (és ezt mindenki tiszteletben is tartja), így csak-csak kikerüljük egymást a szembe forgalommal. Az utat itt-ott javítgatják, a kátyúk betöméséhez az apró köveket homlokukon átvetett pánttal rögzített hátizsákban hozzák a nehézéletűek, sok esetben nők. Hiába Rai rutinja és ügyessége, harminc kilométeres átlagsebességet produkálunk.

A Bengáli Ázsia Társaság 18. századbeli kalkuttai székháza, Kőrösi Csoma mellszobrával a lépcsőházában.

Félúton utolérjük a kisvonatot, amelynek pályáját az angolok 1879–81 között építették. A régi fővárosban, Kalkuttában működő brit gyarmati hivatalnokok és családjaik a nyári forróság elől felmenekültek a hegyekbe, ezt megkönnyítendő létesült a „toy train”. Ma is muzeális, ám jól karbantartott kis gőzmozdonyok húzzák, ahol a gőz nagyobb hányada tapasztalataim szerint a sípra megy – a vonat tíz kilométeres átlagsebességgel, nyolc-kilenc óra alatt jut el céljához, vagy százszor keresztezve a közutat. Forgalmi problémát ezzel együtt nem okoz: naponta mindössze kétszer halad végig a pályán, nagy örömére a környéken lakó árusoknak, akik mellette sétálva kínálják portékájukat.

Végre fent vagyunk! A havas csúcsokat felhők takarják el, a 2180 méteres tengerszint feletti magasságon a lépcsőkön haladva kicsit kapkodni kell a kristálytiszta levegőt. Beköltözöm a patinás Windamere hotelbe – a 145 éves szálloda a brit idők egyik öröksége, ennek megfelelően tartják becsben és karban, egyenruhás gurkhák vigyázzák a bejáratot, ők szolgálnak fel az étteremben, ők rakják meg szénnel a kandallót, és ők teszik este a forró vizes gumipalackot az ágyba, a skót kockás pléd (Made in India) alá. A brit vendégek itt álmodhatják vissza magukat a legkönnyebben a birodalmi időkbe.

A Bengáli Ázsia Társaság kalkuttai székházában áll Kőrösi Csoma Sándor mellszobra.

A város fantasztikus. Olyan meredek hegyoldalakon épült, hogy felénk egy zerge kétszer is meggondolná ilyen helyen a letelepedést. A házak betonlábakra támaszkodva kapaszkodnak a lejtőkön. Az utcák cikcakkban haladnak lefelé. A téli holt szezon dacára itt már akadnak külföldiek is, de a hullámzó tömeg nagy részét helyiek és más vidéki indiaiak alkotják. Lovak, kecskék, kutyák ődöngenek mindenfelé – az utóbbiak közül némelyik egy sakál és egy pekingi palotapincsi nem túl jól sikerült randevújára emlékeztet.

– Lepihen? – kérdezi Rai úr. A légi és főleg a földi út után nem lenne rossz, de ki tudja, holnapra mit hoznak a hegyeket borító fellegek. Most még nem esik, elég világos is van – gyerünk a régi brit temetőbe! Kísérőm sok éve dolgozik az idegenforgalom szolgálatában, tudja, hogy elsősorban mit keresnek errefelé a magyarok. Az Ambassador is megjuhászodik, csendesen gördül a lépcsőkhöz, amelyek felvezetnek a bejárati vasajtóhoz. A temetőben nincsenek fák, bokrok, végigszalad a pillantás a sírokon, amelyek kövei elhajolva, kidőlve jelzik: nincsenek már utódok, akik gondot viseljenek rájuk. Egy kivételt láthatunk, a bejárat közelében. Rebecca (T. Bracken felesége) és Mary Elisabeth (a Stolke házaspár leánya) mohos fejfái által közrefogott buddhista jellegű síroszlop, a sárga sztúpa szinte belevilágít a szürkületbe. Megérkeztem!

„Körösi Csorna Sándor magyar tudós (1784—1842) nyugszik itt” – hirdeti a felirat, amely így folytatódik: „Az egész világnak: a keleti nyelvtudomány alapvető nagysága. Nekünk, honfitársainak még: a hazaszeretet és a tudós önfeláldozás örök példája. Nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt – de halhatatlanságát is”. A márványtábla szövege Széchenyi-idézettel zárul, dátuma pedig 1910. május 30. Felállíttatta a Magyar Tudományos Akadémia.

Hasonló táblát helyezett el a sírnál a Bengáliai Ázsia Társaság is. Csoma dardzsilingi útját megelőzően Kalkuttában, e társaság székházának egyik apró szobájában dolgozott, megalkotva a tibeti–angol szótárt és számos egyéb tudományos munkát, megbecsült tudósaként az intézménynek. És mégis! Nem volt maradása, mert nem teljesítette az otthon maga elé tűzött feladatot, a magyarok ősi földjének, késői rokonainak felkutatását. Iratait a társaság könyvtárára bízva útnak indult hát, hogy célját elérje. A mai utódok által autóval is elátkozott úton gyalog kapaszkodott felfelé, átfázott a hegyekben, és Dardzsilingban utolérte a halál. A korábban már buddhistává vált tudós férfiút a helyi keresztények helyezték örök nyugalomra.

A sír mögött táblák sorakoznak. Legelöl a szülőhely, az erdélyi Csomakőrös 1910-ben elhelyezett márványlapja, nem sokkal mellette Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének 1976-i tisztelgését örökíti meg a felirat. Sorra olvasható azután Nyíregyháza önkormányzatának tiszteletadása, a magyar vaishnavák üzenete, számos magánszemély kisebb-nagyobb táblácskája, közülük a legutolsó Farkas András „korondi világjáróé”. „Azért jöttem, hogy szellemed hazavigyem” – tudatja földije a sztúpa alatt porladóval.

Körösi Csorna sírját az indiai állam is becsüli és védi. Külön tábla figyelmezteti az erre járót, hogy „Ez a műemlék nemzeti jelentőségű”, és aki bármi kárt tesz benne, azt három hónapi elzárással, ötezer rúpia pénzbüntetéssel, esetleg mindkettővel sújthatják.

Az obligát fényképezés és a csendes elmélkedés után elveszek egy kavicsot a sírról, amelyet egy másik kis kődarabbal pótolok: jól jöhet az utánam következőknek. Mert jönnek, jövögetnek ide magyarok. Legutóbb tavaly év végén tisztelgett a temetőben Hámori József professzor, akkor még kultuszminiszter.

A nap eltűnik a csúcsokat körülölelő felhők mögött, de fölöttünk tiszta marad az ég. A ragyogó csillagok mintha a szokásosnál közelebb lennének. Rai hazaszállít, megy ő is pihenni, másnap sok dolgunk lesz. A hotel régi levelekkel, kéziratokkal és fotókkal díszített társalgójában fiatal angol párral beszélgetek egy kicsit: az asszonyka nagyszülei még nyaraltak itt, ők a nyomukban járva nosztalgiáznak. De hogy én Magyarországról miért kerültem ide? Elmondom. Elámulnak és megígérik, hogy okvetlenül ellátogatnak az omló fejfák birodalmába.

Másnap – delhi magyarok praktikus tanácsait követve – először a Nehru Streeten a Das fotószalont keresem fel, amelynek tulajdonosa „mindenkit ismer és mindenről tud”. A helyi körülmények között kihívó eleganciájú üzlet valóban átjáróház, de a főnök – tudomást szerezve rólam – otthagyja az ügyfeleket. A kissé korpulens, szemüveges férfiú lehordja az önkormányzatot, mert tagjai jó ideje kotlanak egy utcanévadási javaslat fölött: Körösi Csorna Sándorról neveznék el, de a városvezetés még meditál. „És tudja, hogy miért nem halad ötről hatra a testvérvárosi kapcsolat ügye Balatonfüreddel!?” – tér át a másik függőben lévő problémára, amit magyarok vetettek fel, „Mert ott Rabindranath Tagore gyógyult, aki bengáli költő volt.” „Na és?” – teszem az értetlent – „Hiszen ez itt Nyugat-Bengália.” „Az!” – vágja rá egy másik, immár ránk figyelő vendég. – Csakhogy mi itt a Gurkha Hegyi Önkormányzatot választottuk saját érdekeink védelmére, és nem vagyunk oda a kalkuttai urakért!

Van, amiben nem is esnek olyan messze a közép-európai tájaktól – morfondírozom, miközben a városháza felé szedem a lábam. A brit időkben épült adminisztrációs központ óratornya kétségbeesetten igyekszik emlékeztetni a londoni Big Benre. A legfelső emeleten Pradhan úr, a polgármester rövid időt szentel nekem, de azt elmondja, hogy szó sincs halogatásról, a városvezetők már az önkormányzati testület elé terjesztették az utcanév ügyét, a döntés áprilisban várható. (Nem kapkodnak, az szentigaz.) Amúgy ők is nagyon szeretik Csornát, a temető már régen tönkrement volna, ha nincs ott a magyar tudós sírja, így a fenntartása biztosított – magyarázza. Ami a testvérvárosi viszonyt illeti, ott valóban érezhető némi lemerevedés. Igyekszem elmagyarázni, hogy Füred nem csupán Tagoréval kapcsolódik Indiához: számos delhi politikus ültetett már fát a Balaton-parti sétányon, és ha összejön a barátság – előlegezem meg a bizalmat, akár ő lehet a következő csemete gazdája. Ez már felvillanyozza a hagyományos nepáli ködvágó sapkát viselő városvezetőt, bizakodó derűvel búcsúzunk.

Látogató körutam utolsó állomása a Dali lámakolostor. A közeli múltban felépült, fotogén palota előtt csüggedten gubbaszt két cserzett bőrű európai, megrakott motorkerékpárjai mellett. A klagenfurti rendszám láttán leszólítom a „sógorokat”. „Helló, szomszéd!”-elevenedik meg a két osztrák, aki azért szobrozik a kanyarban, hogy videóra vehesse, ha a kisvonat végre elpöfög a kolostor előtt. Motorjaikat hajón előre küldték a mumbai kikötőbe, ott felvették, és most három hónapig kalandoznak Indiában. Beszélek nekik Csomáról, ámuldozás, elképedés, búcsú.

A kolostorban a „menedzser-lámát”, Ngawang Tfenzing Gyatsót keressük, az itt tanuló és éppen szünetet tartó iskolások egyike a segítségünkre siet. A fiúcska a hagyományos vörös lebernyeget viseli, mint valami mini-láma szalad előttünk az „office”-ig. Benn Gyatso szívélyesen fogad: ő azután tényleg mindent tud Csomáról, amint oxfordi angolsággal előadott összefoglalójából kitűnik. „Mi, buddhista szerzetesek a magunkénak érezzük Körösi Csoma Sándort, mindig megemlékezünk halála évfordulójáról, kimegyünk a sírjához imádkozni. Igyekszünk ebben az iskoláiról is nevezetes százezres városban felvilágosítani az embereket, hogy ki volt ő és miket cselekedett. Előadásokat tartunk róla a tanintézetekben, és a Mandzsu Sri Központban (ez afféle tibeti vallási TIT – a szerk.). Ha rangos magyar vendég jön, kolostorunk küld a sírhoz lámákat imádkozni, havasi kürtjeiken gyászdallamokat játszani. Az ilyen látogatásokról a dardzsilingi kábeltévé is beszámol, úgyhogy az emberek többsége már tájékozódhatott arról, kit rejt a sárga sztúpa a hegyoldalban.”

Megköszönöm a sok jótéteményt, amiről hallhattam, Tfenzing Gyatsót pedig – hirtelen ötlettel – a legnagyobb magyarnak kiáltom ki Dardzsilingban. Rég láttam embert ilyen szívből kacagni, lámát meg éppenséggel sohasem.

Másnap korán reggel indulunk Raijal vissza Bagdográba. Végre kitisztult az ég, a Kancsendzönga öt csúcsa – valamennyi nyolcezer méter fölött – búcsút int. Az autózás lefelé sem könnyű, ráadásul félúton, Karsongnál a hadsereg teherautói eldugaszolták a keskeny utat. „Úristen, a legközelebbi gép három nap múlva indul Kalkuttába” – villan át az agyamon, de Rait is nyugtalanítja a helyzet. Hirtelen ötlettel lekanyarodik egy hepehupás, gyanús mellékútra, amin nem közlekedhetnek tehergépkocsik. Hamarosan kiderül, hogy miért: minden eddigi istenkísértésünk bohó élcelődés volt a ránk váró hajmeresztő lejtmenethez képest. Eszeveszett dudálással kivédünk néhány összeütközést, s végül a kötelező időponttól alig lemaradva megérkezünk Bagdográba. Remegő lábakkal zuhanok be a reptérre, de megnyugtatnak: aggodalomra semmi ok, a gépünk még el sem indult idefelé Kalkuttából.

Indiában semmiről sem lehet lekésni, ez az ország maga az örökkévalóság.

Dardzsiling–Budapest, 2000. február

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)