Az utolsó pillanatban vettem észre (persze: az interneten), hogy a győri rezidenciáján meglátogatandó Gáti Oszkárnak éppen ma van a születésnapja. Az örökifjú és dinamikus Gátinak. A színésznek, akinek kis híján tizenhárom (már tizenhárom?!) esztendővel ezelőtt volt annyi bátorsága, hogy miután elmondta véleményét a Győri Nemzeti Színházban, fölállt, és becsukta maga mögött az ajtót.

Eljött, majd három éjszakán át azon gyötrődött-gondolkodott, érvelt és ellenérvelt, hogy jól tette-e, amit tett, nevezetesen: befejezettnek, lezártnak nyilvánította a színészi pályáját. Akkor nem kevesen (bevallom: magam is) megorroltunk rá: semmi egyébért, csak azért, mert szerettük, tiszteltük (miként még ma is!).

Gáti kemény fickó, ami a szívén, az a száján, és ha ő 2008 tavaszán „hazugnak” és morális válsággal küszködőnek nyilvánította azt a világot, amelyben évtizedekig otthon volt, akkor minden bizonnyal jól meghányta-vetette véleményét. Ki- és bejelentése aligha volt elhamarkodott – ott és akkor. Győrött, immár idestova tizenhárom esztendeje.

Ne ezen rágódjunk! Elmúlt, és az Othello-, a Lear-, a Leonato-, az Oberon-, a Versinyin- és Vojnyickij- (és még hány!) Gátiról azóta is nem egyszer hallottunk – és fogunk hallani. És ne pusztán csak a film- és szinkronszerepeire gondoljunk! A verselő Gátira is – aki „addig dolgozott színháznál, amíg színház volt”… Megengedő: sokan állítják, a többség talán, hogy ma is az, „nekem viszont már nem színház a színház…Eljöttem, mert nem bírtam elviselni a hazudozást, a pontatlanságot, az oda nem figyelést, az alkoholizálást, a méltánytalanságot, kizsákmányolást.” Elgondolkodik, majd kiböki: a helyzet máig sem változott.

Rövid eszmefuttatás arról, hogy a színház közösségformáló erő. Ott ugyanúgy lehet kinyilatkoztatni mindenfélét, mint a politikában, mert az is valamiféle színház. Miként a színész, a politikus sem a saját gondolatait mondja el – ki-ki a saját színpadján.

A színházak (ha éppen nincs pandémia) tele vannak; a nézők szeretik a színházat, a színészeket; az előadások sikeresek. Nem töprengenek azon, hogy alkalmas-e a vezetője. A színház működik – bár korántsem biztos, hogy jól, még ha tele van is.

A pályaelhagyásról: „Csak azok nem tudják a hivatásukat, szakmájukat abbahagyni, akik képtelenek elképzelni, hogy mást is tudnának tenni…Váltani tudni kell – elhatározás kérdése. Rögeszme, ha a végtelenségig ragaszkodunk hozzá, ha azt hisszük: csak az létezik, amit addig, akár évtizedekig csináltunk…Rögeszmékhez ragaszkodnak sokan…”

„Mi van akkor, ha nem én leszek Hamlet? Mert fölöttem is elszáll az idő. Hát akkor lépek egyet, és majd lesz másik szerep, megbízás.”

Egyáltalán nem keserűn, nem bánatosan: „Jól megvan ez a szakma nélkülem is, miért ne lennék meg én is nélküle?”

Majd egy rövid monológ: „Mindig akkor estem pofára, amikor kimondtam azt, amit gondoltam. Őszinte voltam – vagyok. Csakhogy ebben a szakmában nem célszerű, mert vér folyik. Sokan a lojalitásuk miatt hallgatnak, mérlegelnek. Elmondhatom-e, hogy a rendezőm gyakorta piásan érkezik a próbára?  Vagy lojálisnak kell lennem, mert Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész…”

Boldog voltál a pályán? „Voltak jó szerepeim… De közben ezeregy áldozat árán jutsz el az igazán nagy szerepekhez…Kétféle színész van: tehetséges és pontos… De például ki emlékszik arra, hogy mi történt 30 éve a győri színházban? Senki! Talán már a fele sem él az egykori nézőknek. Aki meg igen, talán már rég elfelejtette, hogy mit látott. És egyáltalán: kinek volt fantasztikus az az előadás, ami a színésznek maradandó?”

Gáti örökérvényű megállapítása: „Senki sem szent, én sem, de amit tettem, azt tisztességgel csináltam.”

Saját színházairól szólván, képtelen titkolni, kesernyésre vált a hangja (talán nem éppen a születésnapján kellene erről beszélnie), három is volt/van. A győri Menház-színpad. A város tartozéka volt. (Mások mondták/mondják: Gáti elképesztően sokat dolgozott érte s benne.) Havi 15-18 előadás – évi tízezer néző a 80 székes teremben; 70 színész, 50-60 produkció, egyórás műsorok. „El kellett jönnünk, a tulaj sürgetett bennünket, emellett bővíteni is kellett volna, elfogytak az egy-kétszemélyes darabok…” Csendben mondja: „csaknem belehaltam”.

A győri kamaraszínház Pannonhalmán folytatta – havonta három-öt előadással – egy darabig. A pandémiáig. „Állítom: a minőség, a darabok meg- és kiválasztása, a szolgáltatás ugyanaz volt, mint húszperces autóútnyira, Győrött. Megszerveztem a buszközlekedést azok számára, akiknek nincs autójuk: oda–vissza 400 forintért. Mit gondolsz, hányan jelentkeztek a buszra? Négyen! Színházba Pannonhalmára?” (Pesten a külső kerületekből ezrek mentek, mennének színházba: nem autóval, busszal, metróval, villamossal, hévvel, vonattal…)

„Aztán jött ez a lakásszínház-ötletem: étellel, itallal – fogadással, ötven ember számára, itt, a győri Áchim András utcában. Bőséges hidegvacsora az előadás után és beszélgetési lehetőség – remény szerint – a látottakról, hallottakról: személyenként 9700 forintért. Icurka-picurka nyereséggel, az is kaján. Mit gondolsz, mi lett a vége? Sokallta az árat a néző…” (Mit meg nem adnának az ilyen meghitt helyszínért és szíves vendéglátásért az osztrákok! – a szerk.)  

„Változtattam: vacsora nélkül, pusztán pezsgővel és rágcsálnivalóval – csaknem fél áron. Továbbra is maradhattak a nézők: beszélgetésre, de nem éltek a lehetőséggel, csak láttak, ettek, ittak – és hazamentek…Holott Győr az ország leggazdagabb faluja.”

Gáti most először szomorú a születésnapján: „Nincs sok kedvem újra kezdeni. Ráadásul ez a pandémia rosszabb talán a háborúnál is…Érthető, hogy az emberek kedve is elmegy sok mindentől. A színháztól is.”

Aztán kifelé menet az jó ízléssel berendezett lakásszínház-teremből Oszkár megmutatja, hogy micsoda remek szabadtéri előadásokat lehetett volna rendezni a teraszon és a kertben. Kétségtelen: csönd és nyugalom van, mint egy színházban – az utolsó előadás után.

Csak ott nincs kert, mint Gáti Oszkáréknál, ahol a kertben az elültetett magok, a fokhagyma már várják a serkentő napfényt…