A gazdasági világválságnál még elég volt egy jól célzott intézkedés a bajok rendbetételére, most, a pandémia idején nem áll ilyen eszköz a rendelkezésünkre. Már csak azért sem, mert a Covid-19 természetét sem ismertük ki. Nem tudjuk, meddig tart és hová vezet a járvány. Az viszont kiderült, egy a sorsunk – hangzott el Michael Ignatiefftől a Bécsben, a CEU-n rendezett azon a digitális konferencián, ahol a pandémia, az autokrácia és a demokrácia jövőjét kutatták az előadók.
Már a demokrácia sem a régi: az is szenved a vírustól. Az viszont tény, hogy az autokrácia megerősödött, bár Donald Trump volt amerikai elnök és Borisz Johnson, akiket megbüntettek a választók, nem akart tudomást venni róla – mondta Michael Ignatieff a CEU által Bécsben szervezett azon a konferencián, amelyen elméletben és gyakorlatban is arra keresték a választ: ment-e a demokrácia a pandémia által elébb? – Gutenberg után szabadon.
A demokratikus viták egészen biztos előrébb mozdítják a döntéshozókat a jobb döntés meghozatalában. Ugyanakkor látjuk a tudományos megközelítés és az adott kormányok álságos politikai szándéka vagy társadalmi többség tudatlansága mögött húzódó éles különbséget és az abból fakadó társadalmi konfliktusokat. És akkor még nem is beszéltünk a közegészségügy és a magánérdekek ütközéséről.
A pnadémia valóban próbára tette a demokráciát – ezt már Catherine E. De Vries állítja, a Bocconi Egyetem politikatudományok tanszékének professzora. Az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától és az Európai Uniótól mindannyian azt vártuk volna, hogy jól teljesítenek, és épp az ellenkezője történt. Mert egyszerűen átaludták a cselekvés első, legsürgetőbb időszakát – összegzi kutatásának eredményét. Ahol viszont esetleg idejében léptek, ott rövid távú politikai célokat akartak nyereségként elkönyvelni a kormányok, és elkövettek például olyan hibát, hogy cenzúrázták a sajtót. Rögtön felvetődik a kérdés: kinek mit jelent a demokrácia?
Szűkebb értelemben a szabad és tisztességes választás érvényesülését, illetve a választási eredmény tudomásul vételét – mondjaCatherine E. De Vries. – Nos, ha már itt tartunk, Amerikában Trump elnöksége alatt még ez is megkérdőjeleződött, nemhogy a tágabb értelemben veendő demokrácia. Utóbbin értjük az alapvető jogok biztosítását, az egyenjogúságot, a kisebbségek jogait, a szólás- és sajtószabadságot. Azaz a liberális demokráciát. A posztkoloniális időszakban ezek a jellemzők fokozatosan erősödtek, azonban – legyen szó Dél-Amerikáról, Ázsiáról – a 2000-es évek óta megfordult ez a folyamat. A pandémia pedig még inkább ürügyet szolgáltat a demokrácia elcsökevényesedéséhez. Felméréseink azt mutatták, hogy az adott, hatalmon lévő párt-kormány támogatói még akkor is elfogadják annak intézkedéseit, ha átesnek a ló túloldalára, és illiberális intézkedéseket vezetnek be. Ha pártvezetőjük azt mondja, hogy nincs gyülekezési jog, nincs választás, nincs szabad sajtó, akkor az úgy van rendjén, hisz’ a pandémia ezt követeli. Ugyanakkor azt is kiderítettük, hogy három hónapnál tovább nem viselik el az emberek jogaik csorbítását. S itt nemcsak a bezártságról van szó, de olyan demokratikus jogokról is, mint a választások vagy a sajtószabadság. Tehát egyrészt van biztató jel az illeberális intézkedések elleni tiltakozást látva, másrészt jobban is kell aggódnunk, mert saját szavazóit képes az ujja köré csavarni egy populista, illiberális vezető.
Martial Foucault professzor és tudományos kutató a Sciences Po és a Párizsi Politikatudományi Intézetnél az emberek bizalmi indexét kutatta három irányban. A társadalmi bizalom kérdését, a politika és a tudományok iránti bizalom kérdését. Hisz’ egy-egy társadalom, illetve politika irányát alapvetően a hit, a bizalom határozza meg.
Azokban az országokban, ahol a tudományok elfogadottsága, a tudományos bizalom magas, ott elfogadják az emberek a bezártságot, a maszkviselés szabályait és fegyelmezettek. Franciaország, sajnos, nem tartozik ezen országok közé. Azonban: ha válság van, mint például most, akkor a politikai és társadalmi bizalom fölé helyezik az emberek a tudományok iránti bizalmat. Ezért aztán a francia kormány hamar átlátta, hogy a igazán csak a tudományokon keresztül tudja meggyőzni az embereket arról, hogy tartsák meg a fertőzés elkerülésére hozott intézkedéseket. Azonban a politika iránti bizalom olyannyira alacsony Franciaországban, hogy még ez sem hozta meg a várt eredményt. Minél többet hivatkozott a francia kormány a tudomány álláspontjára, annál kevésbé hittek az emberek a tudományokban. Így jutott bajba az összes olyan állam, amelyik a tudományt helyezte előtérbe. Mert ennek alapján határozta meg a politikáját, ami a lehető legszigorúbb védelmi intézkedések meghozatalával járt. Tehát tudomány ide, tudomány oda, mi lett a végeredmény? Ez esetben megint csak a demokrácia esett a tudomány áldozatul, ami engem ugyancsak aggodalommal tölt el – fogalmazott Martial Foucault professzor.
Andres Velasco, London School of Economics and Political Science professzora így figyelmeztetett:
Mivel a Covid-19 természetével és egészségünkre gyakorolt hosszú távú következményeivel sem vagyunk egyelőre tisztában, ezért szerfölött nehéz egzakt megállapításokat tenni. Már csak azért is, mert demokrácia és óvintézkedés ellenére Nagy-Britanniában 32-szerese a halálozás aránya a Pakisztánban tapasztaltnál. Másrészt könnyű azt mondani, hogy mi helyzeti előnyben vagyunk számos országhoz képest, mert egészségügyi ellátásunk színvonala magas vagy legalábbis sokakénál magasabb. Csakhogy ez a feltételezés sem bizonyult igaznak. Tehát nem akart spekulációkba bocsátkozni, már ami az egészségügyi kilátásokat illeti.
De annál inkább akarok viszont találgatásokba bocsátkozni arról, hogy a pandémia jó vagy rossz hatással van-e a demokráciánkra. Pontosabban: milyen lesz a képük a pandémia elcsitultával az illiberális demokráciáknak. Tegyük hozzá, az illiberális demokráciák virágzásához nincs köze a Covid-járványnak. A 90-es évek második felében legfőképp a fiatalok mutatták ki a csalódásukat a liberális demokráciában, ami különösen igaz volt az Egyesült Államokra. Attól kezdve egyfolytában nőtt az illiberaizmus befolyása. Aztán itt van nekünk a populizmus is, aminek kezdete a múlt századra nyúlik vissza, márpedig én tényleg tudom, mert annak a hazájából jöttem. Az 1920-as, 30-as évek populistáinak neves tanítványai lettek Donald Trump és Borisz Johnson. Indiától Törökországig, Lengyelországtól Magyarországig szemtanúi lettünk annak a populizmusnak, amelyik hol a bal-, hol a jobboldalon erősödött meg és járt kézen fogva az autokráciával.
Meg is jegyezte Velasco, hogy Michael Ignatieff is ennek lett az áldozata Budapesten.
Ami engem aggaszt, hogy nincs közvetlen kapcsolat a demokrácia és a jó válságkezelés között. Már ami a pandémia kezelését illeti. Dél-Korea, Pakisztán, Uruguay jól kezeli a járványt, a nagy demokráciák képtelenek erre. Kína? Autokrata rendszer és köszöni szépen, jól kezeli a válságot. Ha abban reménykedtünk, hogy majd ujjal mutogatunk az autokrata, mi több, diktatórikus rezsimre, hogy azok úgysem tudják kezelni a krízist, akkor ki kell ábrándítsam önöket. Vagy éppen a sors fintora volt, amikor az olyan vezetőket, mint Trump és Borisz Johnson tudósok, fehér köpenyben megjelent orvosok társaságában láttuk egyik sajtótájékoztatót tartani a másik után, és nevettünk, hogy ők akarják magukat olyan politikusnak láttatni, akiknek hitelük van. Ráadásul az elmúlt hat hónapban a tudomány nem sokat javított imázsán, mert most is csak azt mondja, hogy hordjunk maszkot és tartsunk egymástól távolságot. Csakhogy ez a pandémia egyre nagyobb generációs konfliktust okoz. Hisz’ a fiatalok még ha elkapják is a vírust, simán tudnak dolgozni, az élet szerintük ugyanúgy mehetne tovább, mint eddig. De hát az öregekre való tekintettel nekik le kell állniuk. Ami a javak elosztásánál a fiatalokat érinti sokkal érzékenyebben. S innentől kezdve ez már politikai kérdés is.
Velasco szerint ugyanis – még ha együtt jelennek is meg a politikusok és a tudósok, előbb utóbb a tudósokat fogják hibáztatni a politikusok a gazdaság tönkretételéért.
A harmadik szempont: a liberalizmus nagy ellensége a nacionalizmus. Ilyenkor az orwelli különbséget szoktam felhozni magyarázatul, aki a patriotizmust a nemzeten belüli nemes érzéssel, a nacionalizmust a határon átnyúló gyűlölettel írta le. S bizony a pandémia igencsak nagy lökést adott a nacionalizmusnak, még uniós országokon is elámultunk, amikor egyesek önös érdekeiket mások elé helyezték a lélegeztető gépek és oltóanyagok beszerzésénél. A migrációs tematika itt is visszaköszön, hisz’ számos nacionalista politikus, legyen az Trump, bár másokat is említhetnék – a menekülteket vagy általában a kisebbségeket okolják a fertőzés terjedéséért. Szóval: óva intek attól a toxikus koktéltól, amiben összekeveredik a populizmus, a nacionalizmus és a pandémia triója. Márpedig mindez sötét színben festi le a liberalizmus jövőjét.
Kik a vesztesek és kik a győztesek ebben a válságban?
Általában egy válságot akkor haladunk meg, ha úgy jövünk ki belőle, hogy sikerül az addiginál nagyobb egységet teremteni. Amerikában Biden megválasztása ezt mutatja, igaz, 74 millióan még mindig Trumppal vannak. De sajnos, itt van ennek az ellenkezője is. Nagy-Britannia. A háborúban a legszegényebb és a leggazdagabb embert is egyként sújtotta ugyan a nyomor, és ezért óriási összefogással és egymás felkarolásával sikerült a válságból egységes nemzetet teremteni. De ugyanez nem áll a 2008-i válságra, amit a technokrata kormány mintha sikeresen tudott volna ugyan kezelni, azonban a társadalom drámaian szétesett. Aminek meg is lett a már ismert következménye. A Brexit és az azóta sem múló, csak inkább mélyülő társadalmi megosztottság.
A digitális konferencián elhangzott kérdésekből sem kerekedett ki bíztató kép. Mert: ha csak azt vesszük, ahogy ezt Martial Faucoult professzor is mondta, hogy a nagy gazdasági világválságnál egyszerűen csak meg kellett hozni egy bizonyos, jól megcélzott intézkedést, amitől – ha egy csapásra nem is – de a dolgok a helyükre kerültek. Sőt a tőzsdék és a hitelek piacát nézve óriási fellendülésnek voltunk a szemtanúi a múlt években. Most azonban nem igazán rajtunk múlik a mind ez ideig kiismerhetetlen vírus természete és újbóli felbukkanása, számos mutációja.
Nem akarok szentimentálisnak látszani, de ebből az egész válságból egy pozitív üzenetet mégis csak meg tudunk fogalmazni: egy a sorsunk a pandémiában. Össze van kötve az életünk. Egy életünk, egy halálunk. A tudományok mégis csak segíteni fognak nekünk, és minden bizonnyal felismerjük a közegészségügyben elkövetett hibákat, amelyeket megszüntetve mégis csak jobb ellátáshoz fogunk jutni – vélte Michael Igantieff , a CEU bécsi egyetemének rektora.