Tanulságok Európa 20. századáról, avagy a pokolba és vissza

Könnyen felvetődhet az emberben a kérdés, hogy miért érdemes ma még egy újabb történelemkönyvet írni (vagy olvasni) a múlt század első feléről. Számtalan mű született erről a korszakról, nem utolsósorban Ian Kershaw tollából is, aki főként a Hitler-kultusz, a nácizmus és a zsidóüldözés kérdéseiről írt jó néhány remek, alapműnek tekintett könyvet. A szerző az előszavában szabadkozik is, mondván itt nem önálló kutatásokról van szó, inkább csak áttekintést kíván nyújtani az Európa modernkori történetét rendkívüli mértékben meghatározó időszakról. (A nyitó képen a normandiai partraszállás egy pillanata.)

Ám a kötet lényege és értelme éppen ebben rejlik. Ian Kershaw ugyanis mesteri módon vezeti végig az olvasót a Boldog Békeidőktől a Hidegháború kezdetéig tartó fél évszázadon, amelynek részleteit mindannyian megtanultuk ugyan, jól ismerjük, és azt hisszük, mindent tudunk róla, ám annak mélyebb összefüggéseit, az egymástól látszólag független elemek egymásra hatását talán még senki sem írta le ilyen tökéletesen.

A történelmi események láncolata olyan logikusan épül fel, olyan magától értetődő módon kapcsolódik egyetlen, borzalmas következményekkel járó egésszé, ugyanakkor olyan emberközeli, mintha csak egy családregényben olvasnánk. Ebben bizonyára az is sokat segít, hogy a régebben a középkorral is sokat foglalkozó történész a „nagy egész” ívének megrajzolása közben hétköznapi emberek, sokszor saját családtagjai történeteit, érzéseit is felvillantja, például levél- és naplórészletek segítségével, illetve olyan kevéssé ismert, de „kis, színes” epizódokat is leír, amelyeket legtöbbünk még sosem hallott, vagy régen elfelejtett.

Utóbbira remek példa Sztálin papagájának halála, amit a kegyetlen diktátor a pipájával vert agyon, mert nem bírta hallgatni, hogy a szerencsétlen madár az ő faragatlan köpködését utánozta. Más groteszk esetek is némi humort csempésznek a témája miatt amúgy komorabb műbe, mint a Népszövetség 1936-i döntése, amely az Etiópiát elfoglaló Olaszországot azzal a „súlyos” szankcióval sújtotta, hogy megtiltotta a libamájpástétom exportját Itáliába, miközben a szén, a vas, a kőolaj és egyéb, a fegyverkezéshez szükséges áruféleségekre „természetesen” semmiféle hasonló intézkedést nem hozott.

Mivel az alig hatszáz oldalas könyv hosszú és eseményekben bővelkedő időszakot ölel fel, és címével ellentétben szinte az egész világ történéseivel foglalkozik, így Magyarország neve viszonylag ritkán kerül elő, ám ezek a sommás bekezdések gyakran világítanak rá egy-két olyan tényre, amit nálunk (véletlenül vagy sem) kevéssé szokás kiemelni. Ilyen epizód a Breszt-Litovszki béke alapján Magyarországhnak jutott román területek esete, ami később a trianoni békefeltételekre is közvetlen hatással volt. Szintén ritkán hangoztatott tény: a Tanácsköztársaság vörösterrorja 4-500 áldozatot követelt, az utána következő fehérterror legalább háromszor-négyszer ennyi áldozattal járt. Egy olyan magyarországi esemény is felbukkan a kötetben, amiről valószínűleg még a téma iránt érdeklődők sem nagyon hallottak. Kiss Szaléz ferencesrendi atyát és tanítványait 1946-ban Gyöngyösön szovjet katonák állítólagos meggyilkolása miatt végezték ki.

Számunkra a hazai referenciák mellett az is szerfölött érdekes, amit a távoli tájak és az onnan származó emberek eme zavaros időkben átélt eseményeiről olvashatunk. Az USA lakosságának első világháborús hozzáállásáról néhány könyvből és filmalkotásból alkothattunk ugyan már képet, de ennek leírása is igen szemléletes, ám a gyarmati katonák szerepe legtöbbünk számára eddig szinte ismeretlen maradt.

Természetesen a fő vonal annak bemutatása marad, hogyan segítette hatalomra a fasisztákat, majd a nácikat is a nacionalizmus, a sértettség, a megosztottság és a szocialista forradalomtól való félelem, valamint a liberális kormányok gyengesége (amelynek leírása időnként sajnos félelmetesen egybecseng a ma zajló folyamatokkal), de a szerző mindig kiemel olyan tényezőket, amelyek legtöbbünk fejében nem evidenciák.

Ide sorolhatjuk például azt a tényt, hogy az első világháború előtt a kontinens valamennyi állama közül egyedül Franciaország, Svájc és Portugália volt köztársaság, a többi országban nem volt még népképviseleti parlamenten alapuló demokrácia vagy azt, hogy az első világégés idején német földön nem voltak harcok, így sok német fejében a háború vége nem jelentett katonai vereséget. Talán kissé meglepő, de Kershaw-nál, a legtöbb történésszel szemben van „ha”, így időnként alternatív forgatókönyveket is felvet, azonban a valós történések számtalan érdekes és izgalmas részletét is bemutatja. A spanyol polgárháború és a még kevésbé ismert abesszíniai háború, illetve a Beveridge-jelentés szerepe, a Svájcot ért bombázások, illetve általánosságban a „semleges” országok második világháború alatti élete egészen új szempontokat is felvet.

A könyv egyes részletei különösen érdekesek, akár önálló tanulmányként is, vagy egy-egy érettségi tételre adott válaszként is megállnák a helyüket. A művészeti ágak alakulása vagy a nácik hatalomra jutásának összefoglalása feltétlenül ilyen. A tények birtokában elképesztő olyan korabeli idézeteket olvasni, mint például az az 1927-i megállapítás, hogy a nácik „egy töredék csoportocska, amely képtelen bármilyen érzékelhető befolyást gyakorolni a lakosság széles tömegeire és a politikai események alakulására.”

Érdekes viszont, hogy a nácik által elrabolt műalkotások tömegét, több mint kétmillió művet visszaszerző „műkincsvadászok” valamiért kimaradtak a kötetből, ahogyan a nácik – főként Himmler által propagált – pogányságkultusza is talán megérdemelt volna néhány sort, ahogyan Hugh O’Flaherty nevét sem egészen érthető, miért hagyta el a szerző a vatikáni zsidómentésről szóló részben. Ellenben büszkén olvashatjuk a magyar származású Arthur Koestler gondolatait, aki a világ legtöbb országában sokkal nagyobb elismertségnek örvend, mint nálunk. A rendkívüli műgonddal lefordított kötetben egyetlen kissé bosszantó kitétel szerepel: a nálunk leginkább a Casablanca című film Ugartéjaként ismert Peter Lorre-t a könyv „ausztriai zsidó származásúként” emlegeti, holott a mai Szlovákiához tartozó Rózsahegyen született Löwenstein László mindig is magyarnak vallotta magát, és így vonult be a filmtörténetbe is.

Ragyogó meglátása volt a szerzőnek, hogy könyvét nem a második világháború végével zárta le, hanem az abból következő folyamatokat is végig veszi, a két szuperhatalom kialakulását, és az általuk kettéosztott kontinens gondjait is bemutatva, ideértve éppúgy azt, ahogyan Nyugat-Európa győztes országai is „vesztesek” lettek (gyarmatok elvesztése, gazdasági csőd, sokáig fennmaradó jegyrendszerek, politikai bizonytalanság), valamint ahogyan Kelet-Európa demokratikusan induló országai a Szovjetunió csapdájába estek. Szó esik még az Európai Unió és a brexit gyökereiről, a mára szinte elfeledett, de évtizedekig hazánk gazdaságát is döntő módon befolyásoló KGST, illetve a hidegháború következtében létrejött NATO megalakulásáról is, alaposan megtépázva mindeközben a Marshall-terv úton-útfélen emlegetett mítoszát is.

A töméntelen ismeretet adó, mégis olvasmányos könyv (amelynek folytatása is hamarosan megjelenik) még 2015-ben íródott, amikor Európa a mainál mosolygósabb arcát mutatta. Most változóban a helyzet, a populizmus, a nacionalizmus és más negatív tendenciák erősödőben vannak, így több az ok az aggodalomra, hiszen a könyvben történelminek leírt eseményekhez kísértetiesen hasonló történések borzolják az idegrendszerünket. Abban reménykedhetünk csak, hogy ez a könyv és társai talán nemcsak a hétköznapi embereket ébresztik rá arra, hogy sok szempontból rossz irányba megyünk, hanem Európa politikusait is.