Tisztelettel olvastam a győri hetilap legfrissebb (április 16-i) számában, hogy a 77 esztendővel ezelőtti, 1944. április 13-i, első és a legtöbb áldozattal járt bombázására emlékezett a város, azaz néhány nobilitás a város képviseletében. A lap tudósítója igyekezett megmagyarázni az olvasóknak, hogy miért történt a sok száz ember életét kioltó és sok százmillió pengő kárt okozott angol–amerikai légitámadás, miért vált a szövetségesek mintegy ötven bombatámadásának célpontjává a város. (A nyitó képen: a győri vagongyár bombázása 1944. április 13-án.)

Szerinte az ok: a nagy iparváros a magyar (és a német birodalmi!) hadiipar egyik központja volt, ahol harckocsik és repülőgépek is készültek. (Az egykori vagongyáriak még a háború után is gyakran emlegették a Sárkány-üzemet…) Ezért vált célponttá a város a szövetségesek számára – írja a tudósítás szerzője. Csakhogy érvelése nem teljes.

Mert arról szót sem ejt, hogy a Gyárvárost, Révfalut, a Belvárost ért szőnyegbombázások, az ártatlan polgári lakosság sok száz halottja egy teljesen értelmetlen háború következménye. A Horthy-kormányt senki sem kényszerítette bele a második világháborúba, miként mondani szokták: ment az önként és dalolva, mert hitt a maga keltette legendában, a trianoni szerződés (diktátum) értelmében az egykori Nagy-Magyarországtól elszakított területeket „pillanatok alatt” visszaszerezheti, és az ország újra nagy és dicsőséges lesz. Csakhogy – miként ez már nem egyszer megtörtént a magyar történelemben – az ország dicsőségre áhítozó vezetői megint rosszul választottak szövetségest. Egyáltalán: belementek egy olyan konfliktusba, amelyből – józanul mérlegelve a körülményeket – győztesen kiszállni nem lehet. Erre hívta föl Horthy és a magyar politikai-katonai vezetés figyelmét Teleki Pál az öngyilkosságával 1941. április 3-án. Ma – és már nagyon régóta – tény: a miniszterelnök öngyilkossága sem volt elegendő intés és áldozat Horthyék számára, akik végül – sok százezer katona és civil életét föláldozva – jó hároméves késéssel hozták ország-világ tudomására az 1944. október 15-i proklamációt, fegyverszüneti kérelmet, ami a végletekig, a „végső győzelemig” kiélezett és eldurvult helyzetben, Németország és szövetségesei küszöbönálló és elkerülhetetlen vereségének küszöbén már mit sem ért.Győrt pedig addigra sokszor agyonbombázták a szövetségesek. Az ártatlan áldozatok máig és sosem felejthetők. Sem azok, akik itt haltak értelmetlen halált, sem azok, akiket elhurcoltak Győrből (is!), hogy soha többé vissza ne térhessenek a koncentrációs táborokból és a halálmenetekből.

Egy életben maradt kortanú

(aki a Püspökvár pincéjében, Apor Vilmos püspök védelmében élte túl a II. világháborút)