(Szerző: Mészáros F. Sándor) A diplomáciai megbízólevél-átadás a fogadó ország államfőjének fontos mozzanat a nagykövetek számára: attól kezdve hivatalos a tevékenységük, az ünnepélyes aktus időpontja szerint sorolnak a misszióvezetők protokoll-listáján. Ezt minden protokoll-eseménynél tiszteletben tartják, bár adódik néha egy kis lökdösődés a nagyköveti sor felállásánál.

A megbízólevél átadásának időpontját természetesen befolyásolja az államfő elfoglaltsága, ebben is érvényesülhet a viszonosság. Okozhat például némi várakozást a nyári szabadságolási idény, emiatt egyes nagykövetek nagyon idegesek lesznek: „Netán nem is akarnak fogadni?” 

Jó néhány nagykövet pályafutása alatt nem is egyszer adódik megbízólevél-átadás, ami mindig izgalmas és marandó élmény. Az átadás rendje országonként változhat, a különbségek érintik az előírt öltözéket, a megszólítást, a beszélgetés formaságait stb.  

A nagykövetnek a ceremóniára eljutásáról az uralkodó palotájába, az elnöki hivatalba, Pekingben a parlament épületébe a fogadó állam gondoskodik. A városi forgalmi dugók korszakában ez nagy könnyebbség; a kínai fővárosban, még rendőri kísérettel is jó egy óra kellett, mire a vezető diplomata eljutott a hétköznapi csúcs idején az Országos Népi Gyűlés épületéhez.

Átlépvén a fogadóterem küszöbét már csak néhány dologra kell ügyelni a nagykövetnek: ne essen hasra a vastag szőnyeg szélében, ne korogjon a gyomra, és persze: legyen nála a megbízólevél.

Pekingben, a rövid lábakra tervezett fotelben ülvén csak oldalt fektetve tudtam letenni a lábam, látszott a cipő talpa: legalább nem volt lyukas, mint Kissingeré egy alkalommal. Ázsiában, Kínában is, mindent két kézzel nyújtanak át a partnernek. A fényképen ez kissé úgy mutat, mintha mindketten magunkhoz akarnánk ragadni a dokumentumot.

Az átadás, illetve a kísérő nagykövetségi munkatársak bemutatása utáni beszélgetés (tíz-tizenöt perc) többnyire formális, főként a két ország közötti kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére irányuló kölcsönös szándéknyilvánításra szolgál. Hu Csin-tao, a Kínai Népköztársaság akkori elnöke, nyilvánvalóan arra utalva, hogy harmadik kiküldetésemet kezdtem az országban, mosolyogva hangoztatta: Kína régi barátjaként (lao pengyou), örömmel fogadnak.

Aki mélyebb tartalmat vár egy ilyen beszélgetéstől, csalódhat. Szerb nagykövet kollégám, például, elképzelni sem tudta, mit jelentsen haza, Belgrádba a társalgásról. Amikor az egykori Jugoszlávia szétesését, és az utána kialakult nehéz helyzetüket panaszolta fel, a fogadó elnök megkérdezte:

– Van Szerbiának ereje ahhoz, hogy mindezt meg nem történtté tegye?

A nagykövet otthon, a második kupica szlivovica után aztán ráébredt: hiszen az elnök a legfontosabbat kérdezte, mit is lehetne még mondani?                           

Hu Csin-tao, a két pártfőtitkári, illetve államelnöki időszakát kitöltve nyugdíjba vonult. A színről lelépett kínai vezetők életéről nem sok tudható (Megtartotta-e tréfás ígéretét, ami szerint nyugdíjasként ideje jó részét a Starbucksban fogja tölteni?).

Egy felkavaró, mondhatni megalázó közjáték után nemrég egy időre újra az érdeklődés központjába került az idős vezető. A Kínai Kommunista Párt legutóbbi kongresszusán ugyanis, az ülés kezdete előtt minden magyarázat nélkül kivezették az elnökségi helyéről. A zavartan botorkáló, két személy által támogatott (vitt?) exelnök valamit közölt a merev arccal ülő utódjával, amit természetesen nem lehetett hallani. A felvételt nyilván szándékosan nem vágták ki az adásból. A nagyhatalmak titkosszolgálatai pedig feltehetően mozgósították a szájról olvasó, kínaiul tudó szakértőiket. Mit mondhatott a volt elnök:

– Miért teszitek ezt velem?

Mindenki érthetett a jelenetből: senki ne merje ellenezni –  Hu állítólag elégedetlenkedett – , hogy Hszi Csin-pinget egy harmadik időszakra is megválasszák a párt vezetőjének. Persze, az sem kizárt, hogy tényleg rosszul volt, mint állították.