Nyilvánvalóan nem vagyok egyedül ebben az országban, ahol a 20. század háborúi számos családot katonakötelezettségi értelemben is személyesen érintettek. Így történt ez édesapámmal, aki a második világháborúban a francia hadsereg tagjaként az észak-afrikai frontokon harcolt a német csapatokkal szemben. Vagy feleségem édesapjával, aki ugyanabban a háborúban a magyar fegyveres erők soraiban a keleti fronton teljesített szolgálatot. Többször is eszembe jutott, hogy ha netán a lövészárkok mentén e két egyenruhás szembe került volna egymással, akkor lőttek is volna egymásra…

Így voltunk mi még régebben is a katonai szolgálattal: feleségem nagyapja az első világháborúban a monarchia katonájaként harcolt és elesett az olasz fronton. A közös emlékezet országunkban mindmáig számontartja Doberdót, Isonzót, azon összecsapások helyszíneit, ahol 1915–17 között 115 ezer olasz és az Osztrák–Magyar Monarchia 90 ezer katonája vesztette életét. Az első világháború teljes olasz frontján a Monarchia összesen 400 ezer fegyverese pusztult el – értelmetlenül.

Feleségem nagyanyja és annak gyermeke élete végéig sem tudta meg, mi történt az elhunyt 24 éves Pintér Mihállyal, hol temették el. Egy 1937-ben keltezett halotti anyakönyvi kivonatból volt ismert, hogy a „népfölkelő, a magyar királyi 1. honvéd gyalogezredben” szolgált és 1916. június elsején Ranzianoban – a dokumentum zárójelben hozzáteszi, „osztrák tengermellék” – vesztette életét. Miután évtizedekkel később a kezembe került ez a dokumentum, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés, vajon mi történt Pintér Mihállyal – évtizedekkel a halála után. Az első világháborút követően egészen 1947-ig  ez a ma Szlovénia és Olaszország határa mentén fekvő térség a széthullott Monarchiától Olaszországhoz került. A második világégést követően a terület Jugoszlávia részévé vált, s Ranziano ma a Rencse nevet viseli. Megérdeklődtem az akkor Budapesten szolgáló – egyébként muraközi származású – szlovén nagykövet asszonytól, tudnak-e az illetékes szervek arról, hogy az ott elesetteket hol és miként hantolták el.

A nagykövet asszony révén a világháborús áldozatokkal foglalkozó helyi szlovén egyesülettől megtudtam, hogy az ott elhunytakat a jelenlegi, akkor még nem létező szlovén–olasz határ túloldalán fekvő közeli Palmanova városában helyezték örök nyugalomra. A vonatkozó adatok arra utalnak, hogy a világháborúban elesetteket a csaták helyszínein hantolták el, majd később –az immár Olaszország részévé vált térségek ideiglenes temetőiből – a halottakat exhumálták és a környező településeken, városokban temették el őket véglegesen.

Mivel Pintér Mihály születési helyeként a Budapesttől nem messze fekvő Valkó volt feltüntetve, feleségemmel elhatároztuk, hogy elmegyünk a helyszínre. Már a település peremén, az út mentén katonaszobor áll.

Az első világháborús elhunytak emlékére állított szobor alatt márványtáblák: az életüket áldozott/vesztett valkóiak névsorát a háborús frontok szerint állították össze, az olasz fronton elhunytak között olvasható Pintér Mihály nevét is.

Ezek után határoztuk el, hogy ellátogatunk a Velencéhez tartozó olasz megyében fekvő, kedves hangulatú, a térképről nyomban látható, csillag alakú Palmanova (valamikori erőd)városba.

Ehhez csupán át kellett kelnünk Szlovénia keleti végéből a nyugatiig.

A Palmanovától nem messze folyik az Isonzo; a világ talán egyetlen smaragdzöld vízű folyója mentén 1915–17 között 11 csata zajlott le az olasz és osztrák–magyar csapatok között. Az egész térségen át történeti emlékező turistaútvonal húzódik, amely a résztvevőket az első világháborús fegyveres összeütközések helyszíneire viszi. Őszinte elismeréssel tapasztaltam, hogy az ottani katonai temetőket – legyenek azok olasz vagy osztrák–magyar elesettek nyugvóhelyei – mekkora tiszteletben tartják, gondozzák.

Útunkon velünk volt az Egyesült Államokban élő lányunk és kisebbik unokánk. A palmanovai temető volt első megállónk. A temető bejáratánál felirat jelzi, hogy ez az olasz hadügyminisztérium égisze alatti, a háborúban elesetteknek emléket állító osztrák–magyar temető.

A gyönyörű ciprusokkal övezett temetőben „katonás” rendben sorakoznak azoknak a sírkövei, akiket a végleges elhantolásukkor azonosítani tudtak.

Az itt eltemetett több mint 17 ezer katona közül mindössze négyezret tudtak beazonosítani, a többi elesett emlékét a temető közepén felállított oszlop, valamint két tömegsír őrzi.

A nevekkel ellátott sírköveken olvasható osztrák, magyar, szlovén, horvát, szlovák stb. családnevek révén – ennyi év távlatából is – visszaköszönt a Monarchia sokszínűsége.

Különös érzés volt a sírok hosszú soraiban a sok-sok név között végül megtalálnunk az általunk keresett, „családi” sírkövet. Annak idején, az exhumáláskor nyilván találhattak valamit Pintér Mihály egyenruhájában, zsebében, aminek alapján így őt is felvették az azonosítható katonák sokaságába. (Úgy tűnik föl, a temetőt létrehozók nemigazán tudtak mit kezdeni a feleségem nagyapja keresztnevében szereplő ipszilonnal…).

A történelem iránti vonzalmáról ismert unokánknak volt min elgondolkodnia Közép-Európáról.

Érzelmekkel teli pillanatok következtek, amikor a sírkő mellé becsúsztattuk az ott nyugvó nagyapa fiának, azaz feleségem édesapjának fényképét, és egy csokor virágot is elhelyeztünk a sírkő mellé, hiába volt kiírva a temető bejáratánál, hogy az idelátogatók tartózkodjanak virágok, növények behozatalától…

Feleségem, Katalin elcsukló hangon üzente nagyapjának, hogy ennyi idő után végre legyen együtt soha meg nem ismert fiával… Az apa-nagyapa halála után 101 évvel történt ez a megrázó találkozás… 

Személyes érintettségünkön túl, ebben a pillanatban ismét megéreztük a mi közös Európánk örökségének terheit, amit soha nem feledhetünk.