Szászország történelmi kincseit mindig is nagy becsben tartották; legyünk tárgyilagosak: a valamikori Kelet-Németország, az egykori NDK hagyományőrzői, kulturális és történelmi kormányzata is igyekezett valamennyi történelmi emléket nem csupán megőrizni, hanem a lehetőségekhez képest eredeti (akár működő) állapotába helyreállítani és a lehető legszélesebb nyilvánosságnak bemutatni. Ilyen a többi között a frohnaui kovácsműhely, amiről a Magyar Hírlap 1986. október 11-i számában írtam. Aki netán Szászországban, Drezda környékén jár, ne feledje el fölkeresni az Annaberg-Buchholzhoz tartozó Frohnau 15. századba visszatekintő műszaki műemlékét; nagy élmény. (A nyitó képen a 15. századi kovácsműhely egy 1936-i felvételen.)
A Frohnau környéki bányavidék – mint értesültem róla – 2019 óta az UNESCO Montanregion Erzgebirge/Krušnohoří világörökség része. Frohnau legrégebbi ismert okleveles említése az 1397. év Szent Márton napjáról származik. Caspar Nietzel legendája szerint 1491 októberében a Schreckenbergben ezüstércet találtak, bányászkodás kezdődött. Már 1493-ban a geyeri bányahatóság kiadta az első bányaszabályzatot a Schreckenbergen. Végül az 1496-i ezüstleletek vezettek a „Schreckenbergi Újváros” megalapításához, ami nem sokkal később a Szent Anna-hegy nevet kapta. 1498-ban a fiatal bányászváros megkapta a Wettiniek pénzverési jogát, ezért a malomhoz pénzverdét építettek, ahol a Schreckenberger vagy Engelsgroschen néven ismert ezüstpénzt verték.
«Túl az Ördög szószékén, nem messze a nála majd’ kétszer magasabb, 1214 méteres Fichtelbergtől, az ország csúcsától, az Érchegység NDK-beli oldalán, a csipkeverőiről híres-nevezetes Annaberg-Buchholz várossal határos Frohnau. Évtizedek óta nagy a község forgalma. Ha hinni lehet a statisztikának – és miért ne, hiszen a németek alapos emberek –, akkor 1951 óta 5,6 millió látogatója volt Frohmaunak. Évente tehát 160 ezren keresik föl a helységet, hogy megtekintsék egyedülálló látványosságát, a nemzetközileg is számontartott műszaki műemlékét, az idén (1986-ban – a szerk. megj.) ötszázötven esztendős kovácsműhelyét.
Szászországiban nagyon korán meghonosodtak a különféle iparágak és persze a művelőik is, miután helyben volt minden, ami a mesterség űzéséhez szükséges: nyersanyag, folyóvíz, tüzelő. Arra vezettek a fontos kereskedelmi utak, rendszeresen rendeztek messze földön híres vásárokat (gondoljunk csak a lipcseire meg a drezdaira), és a polgárság meg a nemesség egyaránt jó megrendelőnek bizonyult. A szerencsés körülményeknek köszönhette alapítását a frohnaui pörölymű is 1436-ban a kis Sehma folyó partján. Amikor 1492-ben ezüstöt találtak a Schreckenberg gyomrában, a kovácsműhelyben éppen egy évtizedig még pénzt is vertek. Vérbeli érmegyűjtők a megmondhatói, mekkora tiszteletnek örvend numizmatikusok körében a frohnaui Engelsgroschen, az angyalgaras, amelyet az ezüstlelőhely után schreckenberginek is titulálnak.
A történelmi kovácsműhely, a Frohnauer Hammer a Sehma folyó partján a szászországi Annaberg-Buchholz peremén.
Frohnau fontosságát bizonyítja továbbá, hogy malomkertjében kiáltották ki 1496. szeptember 21-én (a szomszédos) Annaberg városának a megalapítását, tekintettel az ezüstláz következtében ezrével odasereglő szerencsepróbálók letelepedésére.
Visszatérvén a címbeli mondandónkra: a napjainkban is látható frohnaui pörölyt 1657-ben építették át igazán nagy teljesítményű vaskovácsoló műhellyé. Ha üzembe helyeznék, ma is működnék! Technikatörténeti leírások szerint hasonló nagyságú-teljesítményű, vízerővel meghajtott, nyersvasat feldolgozó hámor és kovácsműhely száznál is több volt az egykori Németországban. De csupán a frohnaui dolgozott – többszöri tulajdonosváltozás ellenére is – 1904-ig.
A harminchatezer cseréppel fedett, kontytetős épületben három nagy kalapács található. Az egy-, két-, illetve hárommázsás pörölyök négy-, nyolc-, illetve tizenkétezer kilopond erővel sújtanak az üllőkre. A legkisebb kalapács percenként száz-százhúsz, a legnagyobb húsz-negyven ütésre képes. A pörölyöket meghajtó tölgyfatengely tíz tonnát nyom. Az izzó vas durva, gépi megmunkálása után a kovácslegények ügyességétől, erejétől függött a munkadarab kidolgozása.
A fújtatókat saját vízkerék mozgatta. A finom munkát kézi kalapácsokkal végezték.
Szerszámaik, fogóik tucatszám sorakoznak a falakra aggatva. A műszaki műemlékké nyilvánított és múzeumnak berendezett frohnaui kovácsműhely nem csupán a feudalizmus korának technikai fejlettségét, az emberi leleményességet mutatja be, hanem a századokkal ezelőtt élt munkások és munkaadóik életkörülményeit is.
Pontosan vezetett üzleti könyvelés tudatja például az utókorral, hogy Christian Friedruth Helbig kovácslegény 1740-ben hetente tíz garas fizetést kapott; heti béréért hét kecskesajtot vehetett. A tulajdonos 5. számú naplójából az is kiderül, hogy 1761-ben egyik fiának 28 guldenért arany nyakláncot, tíz aranyért pedig csengettyűs szánt vásárolt. Ezért a pénzért Helbig segédnek hetvenhat (hétig kellett volna dolgoznia.
Az Érchegységben élők különösen gazdag népművészetéből is ízelítőt ad a frohnaui kovácsmúzeum, amelynek külön-kiállításán csodálatos csipkékben és fafaragásokban gyönyörködhet a látogató. És természetesen majdnem ilyen finoman kidolgozott kovácsremekekben i amelyeket a többi között a drezdai szász királyi udvar számára alkottak utánozhatatlan ízléssel és hozzáértéssel a „tízgarasos” kovácslegények.»