Aki annak idején az NDK-ban járt, az 1990-i német egyesülést követően meglepődve tapasztalhatta, hétmérföldes léptekkel szüntették meg (csaknem teljesen) a lemaradásukat „az új keleti tartományok” a nyugatnémet országrészekkel összehasonlítva. A folyamatnak máig sincs vége, de cikkünk szerzője – a Népszabadság berlini tudósítója a 80-as évek második felében – maga is rácsodálkozott a fejlődésre, és szászországi tapasztalatait megosztotta a legnagyobb példányszámú magyar napilap 2005. október 10-i száma Utazás mellékletének olvasóival.

Lipcsei barátom óva intett attól, hogy az autópályáról letérve az általam ismert útvonalon, a városközponton keresztül közelítsem meg lakóhelyüket. „Szombaton este talán nincs akkora forgalom” – vélekedtem, midőn mégis lekanyarodtam a München–Berlin sztrádáról „Leipzig-West” irányba. Ezt egykettőre megbántam, de már nem volt visszaút: a főútvonalat felásták, a megmaradt részt egyirányúsították. Mint kiderült, a félmilliós szász metropolisban számtalan helyen folyik még az úthálózat rendbetétele, a 2006-i németországi futball-világbajnokságra történő készülődés jegyében (Lipcsében három meccset játszanak). Voltaképpen csak az itteni történelmi ütközet, a Napóleon ellen 1813-ban vívott Népek Csatája 91 méter magas emlékművének közvetlen környéke békés, amúgy az egész város csatatérre emlékeztet.

Lipcsében az eltelt másfél évtized nem szállt el nyomtalanul. A Dimitrov-múzeum visszavedlett bírósággá, az egykor ott bemutatott szobrok, festmények pompás lakhelyet kaptak a város szívében felépített hipermodern szépművészeti múzeumban. A vásár a város északi bejáratához költözött, ragyogó üvegcsarnokaira méltán büszkék a lipcseiek. A közeli légikikötő új kifutópályája által alkalmassá vált a legnagyobb repülőgépek fogadására. Az egyik nemzetközi csomagtovábbító szolgálat itt rendezte be közép-európai elosztóbázisát, egyfajta forgatótorony-szerepet biztosítva a reptérnek, s vele Lipcsének.

Az óriási főpályaudvarra délről befutó vonatoknak meg kell kerülniük egész Lipcsét, ezért most azon dolgoznak az illetékesek, hogy a megkezdett metróépítkezés kapcsán vasúti alagutat is fúrjanak a belváros alatt. Egyelőre „csak” a földalatti építése folyik, ez is elég azonban ahhoz, hogy a történelmi központ se maradjon ki az általános felfordulásból. A régi városháza előtt óriási gödör tátong, itt metrómegálló és fölé – de még a felszín alá – parkolóház is épül. Az egykori városfal nyomvonalát követő Ringen belül napközben kétszer annyiba kerül a fizetőparkolók használata (1,20 euró/óra), mint azon kívül. Célszerű tehát kissé távolabb letenni az autót, és úgy begyalogolni a citybe, még akkor is, ha az ember estélyibe öltözve igyekszik az Operaház előadására vagy a Gewandhaus valamelyik koncertjére. Hangversenyeket gyakran rendeznek a híres fiúkórus, a Thomanerchor közreműködésével a szomszédos Tamás-templomban is, amelynek csúcsívei alatt alussza örök álmát az egykori karnagy, Johann Sebastian Bach. A mester utcai bronzalakja tövében jelmezes pantomimművész élő szobrot alkotva idézi a nagy zeneszerző emlékét, pózt váltva minden eurócent pengésekor.

Aki régebben járt Lipcsében, annak kellemes felfedezés, hogy a város patinás épületeit megtisztították (a „patinát” főleg a világháborúban rárakódott és az NDK-időkben valami oknál fogva gondosan megőrzött koromréteg jelentette). A Tamás-templom is régi fényében tündököl, s az óváros gyönyörűen helyreállított patríciusházai is visszanyerték eredeti, hangulatos színeiket. Vonzerejüket növelik a földszintjükön, udvarukon működő, történelmi neveket idéző vendéglők, kocsmák, cukrászdák, elfogadható áraikkal.

Lipcse legnevezetesebb éttermében, a hatszázötven vendég befogadására alkalmas Auerbachs Kellerben, amely az idén (a cikk 2005-ben jelent meg! – a szerk. megj.)  ünnepelte megalapításának 480. évfordulóját, egykor gyakran megfordult egy fiatal joghallgató, bizonyos Johann Wolfgang Goethe. A német költőfejedelem Faust című drámájában teremtett világhírnevet a pinceétteremnek, sőt egy kicsit a tokaji bornak is. (Az elcsábított tudóst kísérő Mephisto a velük mulatozó diákok elé tokajit is varázsolt, ami azután – az ördögi eredetnek megfelelőn – a földre cseppenve lángra lobbant.) A részeg diákok és a Mephisto–Faust páros szobrai most is ott vigyázzák az étterem lejáratát.

Az erre kóborlók pedig – szerencsében reménykedve – megsimogatják a tudós cipőorrát, aminek így nyert aranyszínű ragyogása szinte felderíti a Mädler passzázs félhomályát.