Pár nappal ezelőtt, március 22-én volt a víz világnapja. A víz legalább annyira nélkülözhetetlen eleme élővilágunknak, az emberi életnek, mint a levegő. Amikor az újságíró, a szerző archívumából elővett alábbi írás készült, még nem volt világnapja a víznek, mert az emberiség igen nagy többsége azt hitte-vélte: ez az elem kifogyhatatlan, elhasználhatatlan, hiszen a Föld népességének igen nagy része nem szomjazik, akárhányszor mosakodhat, fürödhet, locsolhat és öntözhet (pazarolhatja akár!): víz van bőséggel. Csak nagyon kevesen hívták föl akkor a figyelmet bolygónk száraz, aszályos területeire, azokra az embertársainkra, akik ritka kincsként vigyázzák kevéske vizüket, mert nélküle meghalnának, véglegesen elpusztulna az a kevéske emberi, állati, növényi élet is, ami még létezik körülöttük. A szeszélyes időjárás manapság talán a legnagyobb vízfogyasztó: a hőség elszippantja, az árvizek elszennyezik…Akkor, amikor a nagy példányszámú és országosan olvasott Magyar Hírlap képes mellékletében megjelent az Édes vizünkről szóló összeállítás, idestova 38 évvel ezelőtt (1984. szeptember 15.), legföljebb csak sejtettük, előbb-utóbb megszűnhet a vízbőség, legalább is a jó minőségű édesvíz-bőség. Sajnos, e sejtés az utóbbi években valósággá vált. Kevés a jó minőségű ivóvíz a Földön. Oka: a lakossággyarapodás, a mezőgazdasági és ipari termelés irdatlan növekedése, és mindenekelőtt a felelőtlen, pazarló bánásmód az életet fenntartó édesvízzel. Bár ma már milliárdok tudják, hogy takarékosan kell bánnunk a vízzel, sajnos, még mindig nem elegen. Ráadásul bolygónk vízkészletének 97,5 százaléka eleve alkalmatlan emberi fogyasztásra. Nézzük, miként tekintettünk a vízre csaknem négy évtizeddel ezelőtt! (A nyitó kép forrása: jenawasser.de)

„..Ami csak van, minden a vízből éledt! / Ö tart fenn mindent szerte a földön, égen! / Munkálkodj, tenger, örökre serényen! Ha nem párázol felleget. / Nem siklatsz villanó eret, / Kanyaros folyó és rengeteg / Folyamárját fogyni engeded, / Mit is ér a lapály, a hegy és a világ! Te, életerőt buzgó anyaság!” (Goethe: Faust, Jékely Zoltán – Csorba Győző fordítása)

Ha a Nílus nem lenne, Egyiptom sem lenne. – A víz a jólét: vagy halat, vagy kenyeret ád.

Az emberiség sok ezer éves történelme alatt megfogalmazódott két bölcsesség csupán. De hogy mennyire „rabjai s kiszolgáltatottjai” vagyunk a víznek, mely nélkül (akárcsak levegő nélkül) nincs élet, azt bizonyítja, hogy az ősi emberi kultúrák, nagy birodalmak s települések is mind a vizek mentén alakultak ki.

Mi több: a víz nyersanyag! Csak azért nem tekintik – tekintjük – sokan annak, mert korlátlan mennyiségben áll a rendelkezésünkre. Vagy mégsem?

Bolygónk felületének több mint kétharmadát víz borítja: 97 százalékban óceánok, tengerek és tavak sós vize. Csupán három százaléknyi az édesvíz. Még így is több, mint 35 millió köbkilométer víz szolgálja az emberiség mindegyre növekvő igényeinek a kielégítését. De az édesvízkészletek legnagyobb része, jó 24 millió köbkilométer, gleccser és jég, főként a sarkvidékeken. Miénk, az emberiségé a víz örök körforgásából származó – igaz, vidékenként rendkívül változó mennyiségű – csapadék is. A Föld bizonyos részein naponta többször is esik, másutt, mint pl. az afrikai Szahel-övezetben, évekig aszály pusztít, megölvén minden életet.

E nyersanyag, a víz hallatlan előnye más nyersanyagokkal szemben az, hogy – a mind intenzívebb és pazarlóbb fölhasználása folytán – sem fogy el. Az örök körforgás következtében (párolgás – csapadék – párolgás) regenerálódik, hasznosítható mennyisége állandó. Nagy előnye továbbá, hogy a víz meglehetősen egyszerű eszközökkel tisztítható; csupán a különlegesen tiszta víz előállítása kerül sokba, például a gyógyászatban, gyógyszer- és élelmiszeriparban.

Gondos tisztítást kíván az ivóvíz is. Nem mindegy, milyen és mennyi oldott anyagot tartalmaz. Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerika sok országában emberek milliárdjai nem jutnak megfelelő minőségű (és elegendő!) ivóvízhez. Az Egészségügyi Világszervezet már 1974-ben megállapította, hogy minden negyedik kórházi ágyat olyan beteg nyomja, aki az egészségtelen (vagy kevés) ivóvíz miatt betegedett meg. És hányan vannak olyanok, akiknek még betegágy, kórházi hely sem jut!? Olyanok, akik a szó szoros értelmében kiszáradnak; főként csecsemők és kisgyerekek. Vagy akik az egészségtelen víz miatt korán meghalnak.

Világszerte évről évre növekszik az ivóvízigény és -felhasználás. Kétszáz esztendővel ezelőtt elődeink mindössze tíz liter vizet használtak föl naponta: mosakodásra, főzésre, szomjuk oltására. Napjainkban a világátlag 125 liter/fő.

Az emberi szervezetnek a létfenntartáshoz napi két-három liter édesvíz is elegendő. Hazánk lakosságát alapul véve, napi több mint harmincmillió liter vízre lenne szükség – csupán a létfenntartáshoz, azaz évente mintegy 11 milliárd literre! Ilyenkor, nyáron, a napi országos vízfogyasztás 3,2–3,5 millió köbméterre rúg. (Egy köbméter=1000 liter.) A naponta elhasznált víz tehát az elengedhetetlen mennyiség több mint tízszerese. Hazánk vízművei napi 4,4 millió köbméter vizet képesek termelni.

Érdem es egy pillantást vetni az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnak a hazai vízkészletekről készített tanulmányába: rendkívül pazarló módon bánunk a vízzel. A Majna menti Frankfurtban a következő évtizedre 200 liter fejenkénti és napi vízfogyasztással számolnak. Itthon viszont, a főváros meleg vízzel is ellátott lakónegyedeiben (igaz, nem mindegyikben) már most 500 liter a vízfogyasztás!

Csak kevesen, és főként a szakemberek, kiknek feladata az ország zavartalan vízellátása, gondolnak arra, hogy a vízkészlet ugyanúgy, mint a termőföld vagy ásványi kincseink, nemzeti vagyon!

„Hálás” téma arról beszélni, cikkezni, hogy bizonyos fejlett ipari országokban lelkiismeretlen módon szennyezik az élővizeket, hogy a nagyvárosok csatornáiból naponta százezer tonnaszám ömlik a szennyező anyag a folyókba, tavakba, tengerekbe. Csupán az európai nagy folyók több, mint 30 ezer tonna kloridot, 16 ezer tonna szulfátot és egyéb káros, oldott anyagot visznek tova, közben ölik e vizek élővilágát, megbénítják a vizek öntisztító mechanizmusát.

És mi a helyzet itthon?

Ipari üzemeink évente mintegy 300 millió köbméter szennyvizet „termelnek”. E hatalmas áradat negyven százaléka tisztítatlanul jut a közcsatorna-hálózatba, onnan pedig a folyókba, tavakba.

A hazai csatornahálózat messze elmarad a szükségestől, ugyanis a közműves vízellátásban részesülő településeknek csupán a harmada kapcsolódik a közcsatorna-hálózathoz.

Kovács Antal, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke: „…Az utóbbi húsz esztendőben használhatatlanná vált az ország csaknem valamennyi ásott kútja és a védett vízbázisaink közül is jó néhány. Csak az utóbbit nézve is, napi 100 ezer köbméternyi ivóvíz a veszteség!”

A víz hatalmas érték, előállítása nem olcsó. Sokan, főként az ipari üzemek, mégis pazarló módon bánnak vele. Ha csak egy százalékkal csökkentenék a vízfogyasztásukat, évente ötmillió köbméter vízkészletet kímélnének meg általa; megtakarítanának mintegy 30 milliókilowattóra villamos energiát is, valamint legalább hatmilliárd forintos beruházást, ami a jelenlegi ipari vízfogyasztást alapul véve, előbb-utóbb elkerülhetetlen.

Az ENSZ az 1981–90 közötti időszakot a víz évtizedévé nyilvánította. Nemsokára a félidőhöz érünk. Célszerű lenne mindenkinek a maga területén és környezetében megvizsgálnia: mit tett, ha tett egyáltalán valamit, a vízért, védelméért, tisztaságáért. Vagy csupán használta, mert a legtermészetesebb – és a legolcsóbbnak tetsző – nyersanyag?