Kende-Hofherr Krisztina, a TMC Group tulajdonos-ügyvezetője, aki hajdanán sztármenedzserként vált ismertté, ma már a produceri munkája mellett százaknak tart cselekvésre ösztönző előadásokat. A vele készült interjú első részében (A portré-riport első része itt jelent meg; tessék kattintani!) beszélt a kezdetekről és arról is, mit jelent számára, hogy immár huszonegy éve együtt van férjével, aki a legjobb barátja is. Most viszont abba is beavat, miért tart középiskolásoknak önbizalom-erősítő, érdekérvényesítő előadásokat.
A pályád kezdetén mi volt fontos neked? Az, hogy sok pénzt keressél vagy az, hogy neved legyen a média világában? (A bal oldali képen a kérdező újságíró: László Ágnes.)
A visszajelzés, a vállon veregetés, a hasznosság érzése. A pénz ma sem érdekel annyira, mint amennyire illene-kellene. Az életösztönöm azt súgja, ha ki tudom fizetni a számlákat, akkor nekem az elég. Ha több van, annak nagyon örülök, de nem vagyok pénzcentrikus, pedig sokan azt hiszik rólam. Nagyon kemény tárgyalófélként váltam ismertté, csak azt nem gondolják ilyenkor végig, hogy sosem magamért tárgyalok, hanem másért, egy másik ügyért. A vállon veregetés bizonyára azért fontos, mert ezt nem nagyon kaptam meg gyerekkoromban és ez lehet a magyarázata, hogy nálam ez a legfőbb motivációs erő. A szüleim, mivel úgy gondolták, hogy értelmesnek születtem, mindig magas teljesítményt vártak el tőlem, ez volt a minimum, és annál csak többet lehetett produkálnom. Így van ez a mai napig és én sem engedek el egyetlen munkát sem addig, amíg nem érzem tökéletesnek.
Ez nem vezetett el oda, hogy függővé váltál mások véleményétől?
De, és sajnos nagyon sokáig. A megfelelni vágyás, a mások véleményének való megfelelés eleve eléggé erős errefelé. Mi tényleg úgy nevelkedtünk, hogy mit szól a szomszéd, ne lógj ki sorból, ne hallasd a hangod, mert abból baj lesz. Majd találkoztam a tengerentúli kultúrával, ami pedig arról szól: lógj ki a sorból, hallasd a hangod, mutasd meg magad, légy más, mint az átlag. Fiatal lányként többször jártam Kanadában, a nagynénémnél, és már ott találkoztam ezzel a szemlélettel, ami sokkal közelebb állt hozzám, mint az, amiben itthon szocializálódtam, majd a munkával kapcsolatban ugyanezt tapasztaltam Amerikában. De én igen fiatalon jutottam magas pozícióba, nagyon akartam bizonyítani, mert sokkal többet kellett felmutatnom, mint másoknak.
Azért, mert nőként kellett bizonyítanod?
Nőként és fiatalként. A női diszkriminációval nem foglalkoztam, mert azt hittem, hogy csak a fiatalságom a baj. Lehet, hogy egy húsz évvel idősebb változatban is többet kellett volna teljesítenem, mert nő vagyok, de a fiatalságom volt az igazi kuriózum… Azért arra nagyon büszke vagyok, hogy az akkori negyvenes, ötvenes nagy neveket a ma is a barátomnak tudhatom.
Ebből a szemléletből hogyan jutottál el ahhoz, amit ma vallasz: ne másnak akarj megfelelni, hanem saját magadnak!
Hatalmas utat jártam be, mert a megfelelni vágyás nagyon meghatározta az életemet. A kiindulási pont egy igen nehéz naphoz kötődik. Reggel fél hétkor kaptam a hírt, hogy meghalt a legjobb barátom és én azon a napon egy másik szoros barátom esküvői tanúja voltam. Már az esküvő helyszínén voltunk vidéken és őrjöngve, hisztizve, sírva, zokogva közöltem, hogy hazamegyek, mert ezt nem fogom tudni végigcsinálni. Persze megint Gábor volt az okosabb és higgadtan megértette velem, hogy ettől Péter nem jön vissza, de a másik barátomnak óriási szüksége van rám, mert ez nagy nap neki és inkább az új család születésére koncentráljak. Lehiggadtam és végül is boldog voltam, hogy ilyen lelkiállapotban végigcsináltam. Ez a nap lett a fordulópont az életemben, mert rájöttem, mi a fontos: az elmúlás vagy a születés, és hogy egy pillanat alatt vége lehet. Olyan volt ez, mint egy kijózanodás, ami arra is ráébresztett, hogy ne foglalkozzam azzal, hogy mások mit gondolnak rólam ebben a helyzetben. Magam tegyem ezt helyre.
Azóta annyi minden megfoghatatlanul jó történik velem. Persze, szorgalmas vagyok, kitartó, rengeteget dolgozom, de hidd el, hogy nekem ott fent van valami segítőm, mert mások is sokat dolgoznak, kitartóak, szorgalmasok, mégsem élik meg ezt a boldogságot, mint én. Igaz, nem vágyom semmire, amim nincs, viszont mindennek örülök, amim van. Ez régen is így volt, ez nem változott, mert sosem voltam irigykedő típus. Viszont ma már nem foglalkozom azzal, hogy ki, mit gondol rólam. Pár héttel az esküvő után találkoztam egy kedves hölggyel, aki évek óta szerette volna, ha az általa szervezett konferencián fellépek és mesélek a karrieremről, de soha nem mertem bevallani, hogy nem merek a nyilvánosság előtt szerepelni. Tudom, ezt senki sem hiszi el rólam, de így volt és akkor ő elmondta, hogy kigyógyult az egyik legfélelmetesebb kórból és újult energiával fog belecsapni ennek a női konferenciának a szervezésébe. Ahogyan hallgattam a történetet, úgy éreztem, hogy nem mondhatok neki nemet.
Elvállaltam. Ez 2018 augusztusában volt, a konferencia októberben Kecskeméten, és annyira izgultam, hogy az előadásom első perceire nem is emlékszem, de aztán magamra találtam. Óriási visszhangja lett a felszólalásomnak és ez a konferencia indított el ezen az úton. Háromszáz nő ült velem szemben a nézőtéren, és hetvenkét konkrét véleményt kaptam tőlük – üzenet vagy levél formájában, ami mind arról szólt, hogy milyen fantasztikus élménnyel lettek gazdagabbak, mit vittek haza magukkal, és ez számomra akkora boldogság volt, hogy azt gondoltam: ha ez ilyen jó másoknak, és nekem is, akkor ezt szeretném csinálni. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyit fogok színpadon állni, de az emberek lelkesítenek és segítenek. Azóta vállalok általános inspirációs, motivációs előadásokat is, amelyek a karrierem történetéről szólnak, és amiben bőven van fent és lent ,és én a lentekről is kendőzetlenül beszélek.
Mi volt a legnagyobb lent?
Sok volt, de leginkább az emberi csalódásokból tanultam sokat. Például abból, amikor az ember legfőbb bizalmasa szervezi össze a teljes csapatot ellenem, mindenféle ideológiába ágyazva, mert a székemet akarja, azt huszonévesen nem könnyű feldolgozni. A saját tapasztalatom alapján azt mondom, hogy harminc év alatt senki ne legyen felsővezető, mert lehet, hogy szakmailag megvan a kellő tapasztalata, tudása, csak élettapasztalata nincs elegendő. Nekem sem volt, amikor a TV2-ben lettem felsővezető. Ott, bizony, névtelen üzenetekkel, levelekkel fenyegettek, a nevemben leveleket küldözgettek mindenhova és amikor az egyik igazgatónak szóltam erről, kiderült, hogy ő is benne volt ebben a lejáratásban. A naivitásom útban volt néhányuk üzleti érdekének. Ezek óriási mélypontok, amelyekből újra és újra fel kell állnod. Az is megtörtént, nem is olyan nagyon régen, hogy egy nagy hatalmú ember szemet vetett a cégemre. Vételi ajánlatot tett, s nem adtam, de ez másfél év rettegéssel járt. Nem kértem szívességet senkitől, mert nem akartam függeni senkitől és ez ma is így van.
Beszélsz ezekről a színpadon?
Igen, a kudarcokról, a bukásokról is, mert nincs olyan, hogy egy sikerút csak felfelé ível, és pont azzal tudok segíteni másoknak, hogy egy annyira sikeres ember, mint amilyennek gondolnak vagy vagyok is, milyen utat járt be, amíg eljutott a csúcsra. Persze, azt is elmondom, hogy én dolgozni, alkotni szeretek, megvalósítani olyan dolgokat, amiket más előttem nem tudott és nem érdekel a pozíció, a névjegykártya. Mindig van valamilyen ötletem, valami, amivel szeretek foglalatoskodni, a teljesítmény érdekel, a velejáró hatalom, pozíció, befolyás egyáltalán nem és ez olykor nem fölfelé visz, sőt.
Amikor felmondtam a TV2-ben, úgy döntöttem, vállalkozó leszek, mire az édesanyám másfél hétig sírt, hogy hol rontotta el a nevelésemet. Annyi pénzt kerestem, ami még ma is szép fizetés lenne, és kiugrottam belőle, mert nem éreztem magamat elég szabadnak.
Majd embereket kezdtél felépíteni, megalkotni és ez lett a hivatásod. Olyan ez, mintha szobrász lennél, aki megalkot valamit, valakit.
A szobrásznak könnyebb a dolga, mert a semmiből formálja meg a művét, az én esetemben pedig már létezik a szobor, amit valamilyennek látnak az emberek és a cél az, hogy másmilyennek láthassák, ami sokkal közelebb áll a saját valóságához. Tehát átformálni a fejekben valakinek a megítélését, sokkal nehezebb, mint felépíteni valakit.
Mind a kettőben részed volt, amikor sztárokkal kezdtél dolgozni. Ma már hihetetlen gyakorlatod van ebben, és ezt nem lehet megtanulni, mert minden ember más, minden embernél más és más technikát kell alkalmaznod.
A módszertan leiskolázható, mindig ugyanazokból az elemekből áll. Nagy beszélgetéssel kezdődik, elkészül egy márkaterv, egy kommunikációs terv, megtaláljuk a hívószavakat, megtaláljuk a felületeket, ahol e szavakat el akarjuk mondani. Ilyen szempontból a Coca-Colának pont ilyen márkaterve van. A személyiség annyit változtat ezen, hogy mennyire üzleti gondolkodású a célszemély vagy mennyire művészlelkű, és mennyit hajlandó tenni érte. Mert a legjobb tervet sem tudom egyedül kivitelezni, ha ő nem áll bele teljes vállszélességgel, és kemény munkával. Lehet, furcsán hangzik, de híresnek lenni ugyanolyan munka, mint egy irodában ülni és egy másik mákán dolgozni. Ott nincs olyan, hogy egyik nap nincs kedvem ezzel foglalkozni és ezt a legnehezebb velük megértetni, mert másra vannak berendezkedve.
Mostanában a munkádnak mekkora része a sztárok menedzselése, és mekkora a motivációs előadások?
Van még egy harmadik rész is, a produceri munka. A menedzseri munka ma már nagyon kevés. Személyesen már csak három-négy emberrel dolgozom, és a céget sem én vezetem, aki tovább viszi, az sokakkal dolgozik, de a megváltozott médiavilág miatt ma már többnyire nem kizárólagos szerződésekkel, hanem projekt-megbízásokkal. A producerség nagy szerelem, egyrészről a „Nő Comment!” című televízió műsor és egyéb tartalmak miatt is, és van az új szerelem, a tudás-megosztás. Az életem fele KHK-ként, azaz Kende-Hofherr Krisztinaként zajlik, a másik felének a nagyobb része producerként, tartalomgyártóként, kicsi része menedzserként, de ha annak a három-négy embernek szüksége van rám, akkor vannak napok, amikor teljesen átállok újra, mert akkor arra van szükség.
Amikor helyszínt próbáltunk egyeztetni, azt írtad, hogy egész nap tréninget tartasz. Kinek, kiknek?
Egy nagyvállalat munkatársainak. Ma már kétféle módon lehet engem meghallgatni. Úgy, hogy én szervezek előadásokat különféle tematikákban, más-más helyszíneken, belépőjeggyel, amit igyekszem mindig nagyon alacsonyan tartani ahhoz képest, hogy ezen a területen milyen árak vannak azért, hogy a civilek, kisvállalkozók vagy az alkalmazottak is el tudjanak jönni. Ezt viszont csak úgy tudom megtenni, hogy a céges előadásoknak megkérem az árát, és azért viszont igyekszem sokat is adni. Feltételezhetően sikerül, mert van olyan vállalat, ahol már húsz előadáson, foglalkozáson vagyok túl, és ennek ez a mércéje. Ezek a nagyvállalati megjelenések lehetnek előadások, szellemi műhelymunkák vagy egész napos tréningek, amikben az elmúlt húsz év tapasztalatát alkalmazom.
Korábban olyan vágyad is volt, hogy középiskolásoknak tarts önbizalom-erősítő, érdekérvényesítő előadásokat. Hol tartasz ebben?
Nos, ez már folyamatban van, a Budenz József Alapítványi Gimnáziumban, amit egy csodálatos igazgatónő, Szilágyi Márta vezet, aki alapjában véve olyan, amilyennek magamat is gondolom és így nagyon közös nyelvet beszélünk. Én úgy vagyok konzervatívan haladó, hogy a klasszikus értékek tekintetében nagyon konzervatívak a nézeteim. Abban, hogy miként viselkedünk, hogyan eszünk, köszönünk, hogyan tiszteljük az idősebbeket, hogyan viszonyulunk a társadalom idősebb tagjaihoz, hogyan segítsünk a gyerekeken. Minden másban viszont ezerszázalékosan nyitott, liberális és haladó. Az igazgatónő is ilyen. A tantervben követi a klasszikus irányokat is, komolyan meghatározza a kereteket, de azon belül szabad mozgást biztosít. Gábor nagy fia, Marci ott érettségizett, és tudjuk, hogy abban az iskolában sok a projekt-feladat, és a gyerekek megtanulnak szerepelni. Ez nagyon fontos, mert azt tapasztalom idehaza, hogy a felnőttek üzleti világában hiába tanult jól valaki, hiába ért el elképesztő eredményeket, a legtöbben szoronganak, ha először kell felállni, bemutatkozni, megszólalni egy vállalati tárgyalóban tíz ember előtt.
Miközben a tengerentúlon már az oviban megtanulják a gyerekek, hogy: állj ki a csapat elé, mondd el, amit szeretnél, mert nincs rossz kérdés, nincs rossz válasz, mindenkinek eszébe juthat valami valamiről, és mutasd meg magad. Nos, Márta felkért, hogy állítsak össze egy tesztprogramot és az annyira jól sikerült, hogy most harmadik évemet töltöm a tizedikesekkel. Azért velük, mert kilencedikben még barátkoznak az iskolával, a tizenegyedikben veszik fel a fakultációkat, a tizenkettedikben már az érettségire készülnek fel. Van egy tanrendünk, amiben az is szerepel, hogy elmegyünk egy étterembe és megnézzük, hogy melyik villa mire való.
A közfelfogás szerint ezt a családban kellene megtanulni, de mint tudjuk, ez nem mindig történik így. Van olyan vezérigazgató ügyfelem, aki egy pici vidéki faluból érkezett és arra kért, hogy ezt is tanítsam meg neki, mert nem tudja, és ezért szorong, nem érzi jól magát egy-egy étkezős eseményen. Tökéletesen átérzem ezt a kínos helyzetet és hálás vagyok anyukámnak és a nagymamámnak, hogy könyvekkel a hónom alatt tanítottak meg kulturáltan enni. Az iskolában foglalkozunk a prezentációval, megismerjük a nyilvános beszéd alapjait, megtanuljuk a kommunikációs eszközöket használni és kicsit betekintünk a média világába is. Az órákon nagyon sokat beszélgetünk, helyzetgyakorlatokat végzünk és ezek eszükbe fognak jutni a megfelelő helyzetben. Megnézzük, hogy milyen személyiségek vannak, azt hogyan mérik, de nem azért, hogy ők magukat megismerjék, mert ahhoz más módszer kell, hanem azért, hogy ha tárgyalási helyzetbe kerülnek, jeleskedni tudnak, ha rövid idő alatt felmérik a szemben ülő felet, és annak alapján tudják, hogy analitikusan közelítsenek hozzá vagy az érzelmekre alapozzanak, és eszerint tárgyaljanak vele. Akár már egy érettségi biztos esetében is. Heti két óra sok mindenre nem elég, de arra igen, hogy fiatal felnőttként magabiztosabban lépjenek ki az életbe.
Nagyon szeretek a diákokkal dolgozni, mert nyitottak, érdeklődők és vágynak az ilyen jellegű tudásra, olyannyira, hogy a tavalyi osztályom kérte, az idén is folytassuk azt, amit elkezdtünk. Szívesen vállaltam, mert az a tervem, hogy négy, öt év tapasztalata alapján szeretnék egy tankönyvet, oktatási programot megírni, amit a Budenz József Alapítványi Gimnáziummal közösen más iskolák is alkalmazni tudnak.
Mi az, amire még vágysz?
Ebben a pillanatban nincs új elképzelés a fejemben, de ez nem jelenti azt, hogy holnap ne lehetne. Illetve, azt szeretném, ha nagyon sok kis- és középvállalkozónak tudnék segíteni abban, hogyan kell könyvelni, milyen számlázó szoftvert kell használni, és hogyan csináljunk kicsiként sikeres üzletet. Mert ezt ugyanolyan komolyan kell venni, mint egy nagyvállalatnál. Nagyon szeretném, ha minél több embernek át tudnám adni ezt a tudást, tapasztalatot, de ha minden így marad, ahogyan most van, nekem az is bőven elég. Igazából közös nagy vágyunk Gáborral, hogy belátható időn belül legyen egy icike-picike kis vityillónk, házunk, lakásunk valahol, a mediterrán tengerparton, ahova el tudunk bújni, és ha a munka úgy kívánja, visszajönni.
Megváltoztatta az életedet, amikor gyereked született?
Igen, meglágyított, mert előtte nagyon kemény voltam. Ezt a magatartásformát persze mesterségesen vettem fel, mert annyira fiatalon jutottam magas pozícióba, hogy elképzeltem, milyen egy befolyásos, kemény üzletasszony, és ennek a képnek akartam megfelelni. Aztán, ahogyan múltak az évek, vissza mertem lazulni, de alapvetően Dani megszületése húzta ki belőlem a dugót és én, aki addig sohasem bőgtem, azóta folyamatosan bőgök, pedig Dani most már tizennégy éves. Ő áll a középpontban és egyáltalán nem szigorúan nevelem. Néha elgondolkodom, hogy úgy kéne, ahogyan anyu tette velem, de ő nem annyira csúcsteljesítő, mint amilyen én voltam. Végtelenül értelmes és jólelkű, de azt hiszem, hogy talán a lustaság sokkal meghatározóbb nála a tanulást illetően. Persze, ebben az életkorban ez szinte természetes jelenség.
Vágyként semmi mást nem fogalmazok meg Marcival, Gábor nagyfiával és Danival kapcsolatban, csak annyit, hogy mindegy, milyen pályát, utat választanak maguknak, abban próbáljanak meg mindent megtanulni és hozzák ki magukból azt, amit csak lehet. Nem kell a legjobbnak lenniük, mert az nyomasztó elvárás, csak érezzék magukat boldognak, sikeresnek az általuk választott szakmában, pontosan azért, hogy boldog felnőttek lehessenek.
Szerintem mindenkinek ez a legfőbb vágya a gyerekével kapcsolatban, ám a ti esetetekben ehhez minden biztosítva van számukra.
Gondolod? Szerinted nem nyomasztja őket egy ennyire sikeres anyuka és apuka, mert szerintem igen. Megtörtént, hogy egy nívós gazdasági magazinban Gáborral és velem is készült interjú és amikor ezt Marci meglátta, azt mondta Daninak: fel van adva a lecke! Nekünk is szerepelnünk kell majd ebben. Tiltakoztam, hogy nem, nem kell, de a válasza meglepett, amikor azt mondta: de hát akarunk… Remélem, hogy ez húzóerő és nem önnyomasztó. Marci ugyanoda jár, ahova én jártam, csak turizmus szakra. Jövőre diplomázik, Gábor vállalkozásában dolgozik, és azt látom, hogy Gábor meghitt boldogsággal éli meg, hogy az egyik fia már ott van vele.
Dani más eset. Nagyon erős a szociális érzéke és nehéz élete lesz, mert erőteljesen emocionális, óriási szája van, hirtelen haragú, magyarán, olyan, mint én voltam valaha. Korábban soha nem mondta, hogy mi akar lenni, csak most, hogy gimnáziumi felvételi előtt állt, és közölte, hogy ügyvéd lesz. Majd kiderül, de az biztos, hogy olyan pályát fog választani, ahol emberekkel kell foglalkoznia. Folyamatosan azt hallom tőle, hogy menjünk a gyűjtőpontra, menjünk önkénteskedni, de hát pici kora óta így nevelem és az életünk részévé lett, hogy másokon segíteni kell.
Sok időt töltesz vele?
Sokkal többet, mint azt bárki gondolná. Sok időt töltök éjszaka munkával, és sok olyan barátom van, aki megérti, hogy kicsit másként értelmezem a szoros barátságot. Egyfolytában kapcsolatban vagyunk ugyan, de ritkán találkozunk, mert amikor szabadidőm van, azt Danival, a családdal töltöm. Már egyedül is jár iskolába, de amikor csak tehetem, én megyek érte.
A hétvégéken mindig van közös programunk, és amikor otthon vagyunk, akkor valóban együtt vagyunk. És ami még különösen jó érzés, hogy a két fiú imádja egymást. Daninak Marci a jóisten, Marci is nagyon szereti Danit és már kiskorukban azt harsogták: mi Kendék vagyunk!
