A 36 ezer kórházi ágy titka: Orbán retteg

(Vásárhelyi Mária/Újnépszabadság) Hetek óta próbálom megfejteni, hogy milyen valódi motiváció állhatott a 36 ezer kórházi ágy statáriális felszabadítása, végstádiumban lévő rákbetegek, haldoklók, önellátásra és mozgásra képtelen emberek mindenféle előkészítés nélküli, két nap alatt lebonyolított hazazavarása hátterében.

Mivel nem találtam magyarázatot erre, igyekeztem elolvasni minden, komolyan vehető, erre vonatkozó „elméletet”, de egyik sem győzött meg.
Hosszas töprengésem eredményeként kétféle motívumot sejtek e mögött az embertelen és amint a történtek bizonyítják: teljesen felesleges intézkedés mögött. Az első, és meghatározó szerintem a rettegés.

De nem a lakosság, hanem Orbán Viktor rettegése attól, hogy lelepleződik, hogy kudarcot vall, hogy hívei számára is kiderül: ezt a problémát rosszul kezelte, nem készültek fel a járványra és kendőzetlenül nyilvánvaló lesz az egészségügy lerohasztott színvonala is. – Egy gyáva ember pánikreakciója arra, hogy most kiderül: a király meztelen.

Nem hiszem, hogy volt józan és felkészült egészségügyi szakember, aki azt tanácsolta volna: ki kell üríteni a kórházi ágyak 60 százalékát, hogy a járvány következményeként egyszerre ennyi súlyos, kórházi kezelésre szoruló beteg lesz.
Úgy képzelem, hogy nézte az Olaszországból, Spanyolországból, USA-ból érkező elborzasztó képsorokat, és pánikba esett. Arra gondolt, hogy bármit inkább, minthogy feketén-fehéren bebizonyosodjék: a vírus elleni háborút elveszítette. Továbbá: a hívei számára is kiderüljön, hogy nem mindenható, a valódi veszélytől nem tudja megvédeni őket.

Mert – Sorossal és a menekültekkel szemben – a covidot nem lehet propagandával legyőzni. És nyilván az őt körülvevő nyaloncok közül senki sem merte megmondani neki, hogy erre nincs szükség, hogy nem kéne a halálba küldeni idős, beteg embereket, családok sorát kezelhetetlen helyzetbe hozni, csak azért, hogy az ő vélt glóriája sértetlen maradjon.

És a pánikhelyzetben – amint ez lenni szokott – elvesztette az amúgy rá jellemző hideg racionalitást, és nem mérte fel, hogy a 36 ezer ágy kiürítése milyen visszhangra talál a társadalomban. Kiváltképp, miután állítólag a járvány lecsengőben van, és kétezernél több kórházi ágyra még soha nem volt szükség. A másik – szerintem másodrendű – megfontolás pedig az lehetett, hogy a kórházi ágyak drasztikus csökkentésével a járvány leple alatt végre lehet hajtani Molnár Lajos (1946–2015), a mindössze 10 hónapig egészségügyi miniszter, illetve az SZDSZ egészségügyi reformját. Azt a reformot, amely ellen 2008-ban frontális támadást intéztek, amely miatt Molnárt mengelézték, és amely „háború” döntő szerepet játszott 2010-i elsöprő választási győzelmükben. Miközben ők is pontosan tudták, hogy Molnárnak és az SZDSZ-nek igaza van, fenntarthatatlan a jelenlegi ellátórendszer, és a szükségesnél sokkal több aktív kórházi ágyat meg kell szüntetni, a krónikus betegeket nem kórházban, hanem erre a célra kialakított intézményhálózat segítségével kell ellátni.

Az elmúlt 10 évben erre bőven lett volna idő és forrás is, de inkább folyamatosan kivonták a pénzt az egészségügyből. És most, a világjárvány idején elérkezettnek látták az időt, hogy sunyi módon, előkészítetlenül és embertelenül végrehajtsák az évekkel azelőtt elátkozott változtatásokat. Mert azt talán senki sem gondolja, hogy a most kiürített ágyak többsége majd ismét visszakerül az aktív betegellátásba.

Ez is szerepet játszhatott a döntésben, ennél azonban sokkal fontosabbnak tartom a pánikot, amely a saját hatalmába beleszédült vezénylő tábornokon eluralkodott.