A közvélemény nagy része érthető módon nem politikai naptárakkal kel és fekszik, így talán érdemes utalni arra, hogy április harmadikán nemcsak Magyarországon lesz voksolás, hanem Szerbiában is általános választásokat tartanak – nemzetgyűlésit és ráadásul államfőválasztást is. A magyar és a szerb közéletet tehát egyaránt kampánylégkör kezdi belengeni.
Ezt is érdemes szem előtt tartani, amikor elolvassuk Andrew Higginsnek, a The New York Times kelet- és közép-európai irodavezetőjének az írását a cenzúra új formáiról. A regionális iroda székhelye Varsóban van, Higgins Belgrádból keltezi a cikket, de az Budapestről is szól. Leglényege pedig, hogy Szerbiában, Lengyel- és Magyarországon az eddiginél kevésbé elnyomó jellegű, de hatékony eszközöket állítottak a közvélemény egyoldalú tájékoztatásának a szolgálatába.
A The New York Times szerint mindhárom országról elmondható: a bíráló hangok elnémításának első számú eszközeként – szemben a kommunista időszakkal, amikor a biztonsági szervek játszották ebben a főszerepet – az állami ellenőrzésű, illetve az államtól függő helyzetben levő vállalatok említendők, amelyek gyakran olyan nyomást fejtenek ki a hírmédiára, aminek nem lehet ellenállni.
Lengyelországban a kormányzó párt, a Jog és Igazságosság propagandamegafonná alakította át a TVP közszolgálati műsorszórót, miközben egy állami olajvállalat vidéki laphálózatot vett át. Mindemellett néhány országos lap továbbra is rendszeresen támadja a kormányt.
Decemberben keresztülnyomták azt a jogszabályt, amelynek alapján ellehetetlenítették volna az egyetlen független hírcsatornát, az amerikai tulajdonú TVN24-et, de a lengyel államfő, akit aggasztott, hogy elidegenítik Washingtont, megvétózta a törvényt.
Magyarország – írja Higgins – ennél messzebbre ment. Hírmédia-intézmények százait vonta össze egyetlen holdingba, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök szövetségesei ellenőriznek. Csak egy országos elérésű tévéállomás akad, amelyik bírálja Orbánt, és pénzügyileg független a kormánytól – fogalmaz a szerző, a csatorna nevének említése nélkül. Mint hozzáteszi, Orbán eddig megosztott politikai riválisai egységes frontot hoztak létre az áprilisi parlamenti választásokra, de azt nem tudták elérni, hogy enyhüljön a hírmédia fojtogatása.
A szerbiai helyzetet illetően az amerikai lap idézi Zoran Sekulićot, a FoNet független hírügynökség alapító szerkesztőjét, aki szerint a kritikus hangok élettere annyira beszűkült, hogy a közvetlen és közvetett ellenőrzés mértéke eljutott arra a szintre, amilyen az az 1990-es években Milosevic alatt volt. Higgins megjegyzi, hogy Milosević tájékoztatási minisztereként a jelenlegi államfő, Aleksandar Vučić ténykedett.
Már nem ölnek meg újságírókat – mondja Sekulić az amerikai lapnak –, de az ellenőrzési rendszer brutális erőszak nélkül is biztosítja, hogy csak hízelgő beszámolók jelenhessenek meg.
Amikor az United Group vállalkozás tavaly útjára indított egy viszonylag az ellenzék felé húzó újságot, nem talált nyomdát Szerbiában, így a szomszédos Horvátországban nyomtatják ki, és küldik át terjesztésre Szerbiába.
Megszólaltatja a The New York Times Dragan Đilast, a legnagyobb szerb ellenzéki párt vezetőjét, aki egykor maga is a médiával foglalkozott. Elmondja, hogy míg Vučić órákon át beszélhet megszakítás nélkül a főbb szerbiai tévécsatornákon, addig az ellenzéki politikusok csak támadási célpontként jelennek meg. „Olyan, mint ha némafilmben játszanék” – fogalmaz. Az N1, az egyetlen olyan csatorna, amelyik néha megszólalási lehetőséget ad neki, Belgrádban széles körben nézett tévéállomás, de számos olyan városban blokkolják, ahol Vučić pártjához tartozik a polgármester. Az a kábeltévé-társaság, az SBB, amelyik ezt a tévécsatornát a kínálatában feltünteti, gondokkal került szembe, amikor kapcsolódni akart olyan lakóház-építési projektekhez, amelyekben az ingatlanfejlesztő szoros kapcsolatokat ápol a kormányzattal. Belgrád közelében hatalmas területen építenek otthonokat biztonsági alkalmazottak számára – onnan például kitiltották az SBB kábelszolgáltatót.
Željko Bodrožić, a Szerbiai Független Újságírószövetség elnöke szerint a kormánypárti csatornák nézői egyfajta „párhuzamos univerzumban” élnek. Az országosan legnézettebb TV Pink, amely szexuális tartalmú valóságshow-k mellett Vučić hosszú beszédeit nyomja, egyenesen butítja az embereket – fogalmaz Bodrožić.
A The New York Times kitér arra, hogy egykor független hírforrásokat fokozatosan bedaráltak Szerbiában. Így például a B92 rádióállomás, amely a balkáni háborúk idején rendszeresen bírálta Miloševićet, most Vučić egyik támogatójának a tulajdonában van, és jobbára a kormány üzeneteit ismételgeti papagájként.
Ez volt vázlatosan a szerbiai médiatájkép – minden esetleges hasonlóság bármivel a puszta véletlen műve.